2017. január 27., péntek

Élménybeszámoló - Széttörve

  Megmondom őszintén ezt a filmet vártam is, meg nem is. Már a trailerek után látni véltem benne a potenciált egy remek filmre, ugyanakkor benne volt a pakliban az is, hogy csak egy huszadrangú film lesz, amit épp kidobtak, mert nem volt más. 
  A történet a szokásos, már ezerszer látott iskolás jelenettel kezd, ahol vannak a népszerű, összetartó tini csajok és az a lány, aki ezen kívül esik. Persze ebben az esetben nem arról van szó, hogy ronda lenne az illető, sőt... de erre majd visszatérek. Kényszerből ő is meg lett híva közkedvelt csaj szülinapi partijára, aminek a végeredménye az lesz, hogy vele együtt három csajt elrabol valaki.
 Igazából az talán egyértelmű, hogy nem a sztorin van a hangsúly, hanem a karaktereken, pontosabban a két főszereplőn. A kirekezsztett lányon kívül a másik két lány olyan szinten el lettek hanyagolva, hogy abszolút felejthetőek voltak és ez az egyik hiba.
  Maga a főgonosz szerintem nagyon jól el lett találva. Alapvetően egy skizofrén személyről van szó, akiben az a különleges (ezen felül), hogy 23 személyisége van. Ha csak két különböző lett volna, az is érdekes lett volna, de így végképp le a kalappal előttük. Természetesen nem fogjuk látni az összeset, de azok akik előjönnek, nagyon jól el lettek találva és ami mégjobb, hogy a köztük lévő váltás is működik. McAvoy nagyon jól hozza ezt a figurát és itt jegyezném meg, hogy a Mocsok című filmben is hasonló szerepet kapott és ott is meg tudott győzni.
  A főszereplő lánynak adtak egy ködös háttértörténetet, hogy izgalmasabb legyen, de valahogy itt elsiklottak a dolgok felett. A három lány közötti különbségek, gondolkodásmódok egyszerűen nem lettek kihasználva. Pedig jó lett volna látni, hogy melyik hogy reagál az adott szituációban és bár ez a film elején még látszódik is, utána a film nem fordít erre energiát. A másik hiba ennek kapcsán, hogy ha már ezt nem is lépték meg, akkor jobban ki kellett volna aknázni azt a bizonyos múltat. Vannak kisebb jelenetek, de nem áll össze egy egésszé, nincs vége és ami jobban zavart, nincsenek kimondva, megmutatva az események. Utalások vannak esetleg, meg lehet találgatni, de ez itt már édes kevés, mert az erre épülő dramatúrgia nem működik, ha az alapokkal nem vagyunk tisztában. Vissza a főcselekményhez. A másik gondom a színésznővel... nem is feltétlen az ő hibája. A film során többször úgy van beállítva a kép, hogy közelről látjuk az arcát, de egy olyan szögből, ami megkockáztatom jobban mutatta a lány dekoltázsát, mint a mimikáját. Ez már azért helyenként zavar. Amikor feszültség van, félti az életét és menekül, azt akarom hogy engem is átjárjon a félelem, ad egy, ne vonják el a figyelmemet, ad kettő, szegény lánynak engedjék már meg, hogy színészként is többet mutasson a mellein kívül. (vagy csak ezt tudja?)
  Ami nekem újdonság volt még ennél a filmnél, hogy több helyszín is van. Úgy értem ezeknél a filmtípúsoknál megszokott, hogy van egy ház és azon belül látunk, amit látunk és kész, itt viszont látjuk, ahogy az elrabló elmegy pszichológushoz kezeltetni a problémáját. Ez egy plusz szálat hozott a történetben és nagyon jól tették, mert innentől kezdve a pszichológus is megjelenik karakterként és a skizofréniával, mint betegséggel, is foglalkozik a történet.
  Nem akarok sokat spoilerezni, ezért itt meg is állok, de érdemes megnézni egyszer a filmet. Vannak hibái, de megbocsáthatóak, a pozitívumok miatt pedig kötelező darab a műfaj kedvelői számára, de megjegyzem nem kell tőle túlságosan parázni, képileg vagy kétszer van benne durvább jelenet.

2016. november 18., péntek

X-faktor.... már megint... de miért??

  Komolyan mondom néha már felteszem magamnak a kérdést miért csinálok hülyeségeket. Miért próbálom meg összekeverni egy tányérban a bablevest és a tiramisut, miért akarok felrepülni egy csúzlival a Holdra vagy éppen miért akarok adni még egy esélyt ennek a tehetségkutatónak?
  Múltkoriban hallottam, hogy ez már jó. Szinte mindenki tehetséges, tök jó produkciók vannak meg minden. Igazából akkor is tök hidegen hagyott. Már annyiszor láttam ugyanazt, hogy kicsit sem tud bevonzani. Megint találnak valakiket, akik tudnak énekelni, valaki megint csodálkozik, valaki megint sír, jön a párbaj és az egymásnak esés, hogy ki a jobb, aztán az a vége, hogy nem számít ki az első, mert aki akar, annak nyitottak a lehetőségek. Ja, és kb kettő talán kezd vele valamit, a többi meg elmegy és folytatja az életét ott, ahol abbahagyta.
  Na de... azért múltkor (előző héten) csak kapcsolgattam a tévét és így mondom magamnak, "né má, ez az X-faktor! Na nézzünk már bele mennyire jó mindenki." Persze csak a legvégébe tudtam belekukkantani, tehát a párbaj részbe. Gergő meg Liza párbajozott. Na gondoltam nem baj, az is éneklés, hallgassuk csak. Aha... hűűű... olyan vérszegény és gyenge volt mindkettő, mint a szőke csaj a Drakulával való találkozás után. Ez nem párbaj volt, hanem inkább búcsúdal. Mind a kettő. Persze így is kialakult bennem a vélemény, hangsúlyozom vélemény, tehát a komment szekcióba ne tessék nekem esni, hogy "dehát ő a legjobb", hogy itt bizony a kevésbé rossz az a srác, a csaj pakolhat is.
  Aztán jött a zsűri és ismét bebizonyította, hogy ők és a véleményük is helyettesíthető lenne Józsi bácsival, Manyika nénivel és egy krumplival. Szakmai hozzászólás kvázi nem volt és ne nevezzük már annak Gáspár Laci véleményét, idézem: 

"Imádom a hangodat! Nekem tetszik az, hogy ilyen különleges hangszíned van, hogy ilyen különlegesen fogod meg a hangokat és a dalt is különlegesen fogod fel." 

Beszarok komolyan mondom... ez a vélemény? Attól, hogy belerakod, hogy "különleges" még nem lesz szakmai. Amúgy érdekes megnézni ezt a mondatot másik oldalról is. Ha szarkasztikusan olvassuk el, akkor is ugyanazt mondjuk csak az pont nem dicséret. Utána jött Tóth Gabi, akinél meg már az első mondatánál lehetett érezni, hogy ha nem úgy lesz minden, mint ahogy ő akarja akkor annak hatalmas hiszti lesz a vége. Tőle is egy semmit mondó vélemény hallhattunk, ezzel már nem fárasztok senkit. Puskás Peti és Byealex, meg egyetértően bólogattak, anélkül, hogy látszólag gondolkodtak volna. Végül a srácot küldték haza, mert szerintük Liza jobb... csak annyit tennék hozzá, hogy szerintem nem. Sem hangilag, sem külsőleg. Urambocsá lehet, hogy egyébként Lizában több lehetőség van és én ezt nem tudom, de nem véletlenül van párbaj. Nem számít, hogy egyébként mi van, mert az a fontos, hogy OTT mit produkálsz és ott gyengébb volt.
  Valahogy engem évről évre egyre kevésbé vonz be ez az egész. Annyi tehetségkutató van, nem is az, hogy évről évre, de már egy éven belül is, hogy fárasztó ez az egész. Ennyi tehetség meg úgysem fog tudni kitörni, mert lássuk be a nézőtáborok már megvannak, egy új előadónak nehéz kitűnni. nem azt mondom, hogy értelmetlen vagy időpocsékolás ez az egész, csak azt, hogy maximum egy kéne ezekből és nem feltétlenül évente. Persze tudom, hogy hát megy a csatornák között a versengés meg minden, de ez így jobb? Több huszadrangú műsor egy jó helyett?
  Persze lehet velem van a baj, én ezt elfogadom, de a végeredmény ugyanaz lesz. Közeledik majd a döntő napja, mindenki küldözgeti majd veszetten az sms-eket, meglesz a győztes, lesz nagy öröm és bánat, max egy hétig beszélnek róla érdemben és vége. Utána meg, hogy tényleg mit kezd majd az illető a nyereményével, igazából nem sok embert érdekel. Legalábbis én többségében inkább azt a reakciót látom, ha megjelenik valaki később, hogy "Te... nem ez volt az a valaki... tudod, abból az éneklős műsorból... Megasztár..? Nem... az már jó ideje nincs....Na nem jut eszembe, de tudod kire gondolok, na ő."

2016. november 16., szerda

De MIÉRT? - reflektálás a világ legidegesítőbb reklámjára

Azért...
MERT!!!

Ha valaki hülye, ne vitatkozz vele. Süllyedj le a szintjére és válaszolj úgy. Az a gyerek is milyen boldog, nem igaz?  Van probléma? Nincs probléma :)

2016. szeptember 12., hétfő

Német kalandjaim

  Német kalandjaim valahol a gimis éveim közepén kezdődtek és mély nyomot hagytak maguk után. Az egész azzal indult, hogy lehetett cserediák programra jelentkezni... Ki az, aki az ilyet kihagyná, nem igaz?  Pedig jobb lett volna...
  Alapvetően maga a cserediákprogram egy nagyon jó dolog. Mind a két félnek lehetőséget ad arra, hogy betekintést nyerjen a másik ország nyelvébe, kultúrájába, szokásaiba és mivel ilyenre nem mindig van lehetőség érdemes kihasználni az ilyet. Nem fogom napról napra leírni mi is volt, de nézzük a főbb pontokat.
  Azt jelzem, hogy a német diákok választottak minket, tehát nem mi döntöttünk. Engem egy Maximilian nevű gyerek választott. Első körben ő jött hozzánk, megismerni az én szép kis hazámat. Az akkori nyelvtudásom nem volt éppen tökéletes, szóval a kommunikáció elég nehézkesen ment volna (a "volna"-ra még visszatérek), de hát pont azért jelentkeztem erre, hogy ezen javítsak.
  Hazahoztuk, külön szobát nem, de külön ágyat kapott, én meg aludtam egy felfújható ágyon mellette. A gyerek nagyon szimpatikus volt, ugyanis egy árva szót, annyit se mondott. De gondoltam, hát biztos szégyenlős vagy a fene tudja. Láthatóan nem érdekelte semmi, hogy hol van, mi merre van a lakásban, de mindegy. Na hát beszélgetni kéne ugyebár és ha ő nem nyit, akkor én kérdezek. Egyszerűség kedvéért magyarul írom le a párbeszédünket, amitől konkrétan agyvérzést kaptam.
-Maximilian, van tetsvéred?
-Nem tudom.- (....Mi van? Mi a rák? Ez valami német szokás náluk, hogy nem árulják el a szülők?! Ez egy egyszerű kérdés volt szóval el se ronthattam! De oké, hát lehet a gyerek félreértett vagy mit tudom én...)
-És... anyukád mit dolgozik?
-Nem tudom. -(ezen már fenn sem akadunk, ha azt nem tudja van-e testvére, akkor ilyen információkkal miért is rendelkezne. Az is lehet rossz gyereket hoztunk haza. Én meg hülyét kapok lassan, hogy mindenre ezt válaszolja.)
-Apukád mit dolgozik? -ennél a kérdésnél már azért a fejemben lévő artériák igen erősen lüktetni kezdtek, lévén sejtettem a választ.
-Nem tudom.- (Így legyen ötösöm a lottón...)
Ezek után én felálltam és kimentem a szobából és kifejtettem a szüleimnek, hogy ez egy antiszociális idióta, a beszélgetésnek ezzel vége.
  Szóval, igen, ahogy sejtitek, semmit nem tudtam meg róla vagy a családjáról, amíg nálunk volt. A nap nagy részét általában a német barátaival töltötte a nekik szervezett programok keretében és utána velem jött haza. Az egyik ilyen program után zajlott le az első "érdemi" párbeszédünk, ami a következőképpen nézett ki.
-Milyen volt a kirándulás a Budai várnál?
-Unalmas. Ez a város koszos. Fáradt vagyok. (Értem én, értem. Eddigre már doboz számra ettem a xanaxot úgyhogy fel se húztam magam ezen. Elvégre csak egy hatalmas kiránduláson volt túl egy új városban, miért is jegyezne meg ezeken kívül bármit is...)
  Másik alkalommal, gondoltuk megkínáljuk az egyik magyar specialitással, a Túró Rudival. Külön megnéztem, hogy van a túró és röviden elmondtam neki, hogy mi is ez. Elvette. Megette. Aztán közölte velünk, hogy egyébként utálja a túrót. (Akkor mi a nyikorgó kocsikerékért nem mondod?! De jó, te bajod... no comment)
  Következő emlékezetes pont, amikor hétvégén elvittük a Visegrádi várhoz meg a bob pályához. Egészen addig a szüleim nem igazán akarták elhinni, hogy Maximilián ennyire... hát ilyen. Nem akarok csúnyán beszélni. A kirándulás kb úgy nézett ki, hogy sétáltunk néztünk a tájat ő meg jött, mint egy zombi. Bejártuk az egész helyet, de aztán volt egy pont, ahol már megkérdeztük tőle, hogy jól mulat-e (életben van-e egyáltalán?), mire kb csak annyit felet, hogy fáradt. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a nagy sétálásban, ő mindig mindenre ezt mondta és ennyiben ki is merült a napi beszélgetés. És még hozzá tette, hogy ez unalmas. Mondtuk neki van bob pálya. Az is unalmas. Oké, eltörött cérna, elszakadt a pohár, ennyi, kész, vége. Ezen a ponton már az se hatott volna meg ha véletlenül leesik a vár faláról. Egy cipő által. Egy rúgás következtében.

   Csapó kettő, jöjjön a kaland másik fele, amikor én mentem ki hozzájuk.
  Repülővel mentünk és a repülőtéren vártak ránk a cserediákjaink egy csoportban, volt hogy a szülőkkel együtt. Kivéve az enyém. Az én kis cserediákom elszeparálva állt a többiketől egymagában. No problem, odamentem és teljesen meglepődtem. Ez a gyerek fejlődött! Angolul elmondta, hogy menjünk erre meg erre és az apja ott fog várni ránk. Az eddigi nulla angolhoz és kommunikációhoz képest ez maga volt a megváltás számomra, hogy mégse lesz ez olyan rossz, elvégre ha valami németül nem megy, majd angolul menni fog.
  Kitaláltátok mi következik? Aki igen, az kap egy virtuális pacsit. Az örömöm eddig tartott. Mint kiderült valószínűleg az utóbbi időben azt az összesen három mondatot tanulta meg, amit akkor ott elmondott, mert többet nem hallottam tőle. Elindultunk ki a repülőtérről, hogy majd kocsival menjünk tovább. Ki is mentünk, aztán felszálltunk a metróra. Ez valahogy kimaradt, de később kiderült, hogy az apuka valóban várt rám, csak pár metrómegállóval arrébb. Ja és talán mondanom se kell, hogy minden cuccomat én cipeltem, még udvariasságból se segített volna. Végül megismertem a drága apukát, aki egyébként jó fejnek tűnt. és elindultunk haza. Gondoltam oké, nincsen semmi gáz, nem lesz semmi baj. Szülők biztos kedvesek lesznek és az egyenértékűség nevében én is megkapom azt a kényelmet, amit mi adtunk.
  Az említett otthon egy panel lakás harmadik emeletén volt a... nagy semmi közepén kb. Belépve megállapítottam, hogy nagyon vártak rám, mert minden, úgy értem tényleg MINDEN koszos volt és poros. Férfi vagyok, férfi szemmel és ha én kiszúrom, akkor az már jelent valamit. Tiszteletemre semmi nem volt kitakarítva. (de legalább egy hónapja) Egy helység vagy egy polc sem. Külön meg volt hintve a nappali szőnyege lego darabkákkal (kiderült van egy öccse), hogy kényelmes legyen a közlekedés. Gondoltam, hogy ha elég gyors vagyok, sarkon fordulok, elszaladok és valakitől segítséget tudok kérni, elérek egy repülőt visszafele, de már sajnos túl késő volt.
  Reggelit nagy nehezen mindig kaptam, bár erősen reménykedtek benne, hogy nem akarok, de én akartam (Viccelsz? Vendég vagyok. Tessék csak szépen a kedvemre tenni he-he). Az is igaz, hogy így minden reggel erős hányingerrel küzdöttem. Nem tudom mit szoktak a németek reggelizni, de az, amit én ott kaptam, nem embernek való... Hozzáteszem az ott tartózkodásom idejének a felét abból a csokikból éltem túl, amit egyébként nekik vittem, néztem Bear Grylls műsorokat, tudom hogy a túléléshez mennyi energia kell. Jó tanács, akárhova mész, legyen nálad étcsoki. Beosztva életeket menthet. Az alvóhelyem, igen szándékosan használom ezt a szót, gyakorlatilag két paplanból állt Maximilián ágya mellett a földön és hogy jó legyen, egy tetőablak alatt, ami előszeretettel engedte be hideg levegőt és a holdfényt, lévén nem volt rajta semmilyen redőny vagy ilyesmi. (Hozzáteszem engem a redőny egy csíkjában megjelenő reggeli napsütés is zavar) Fűtés nem volt. Kicsit sem. Ebből kifolyólag állandóan fáztam. Persze ők németek, ők meg sem érezték gondolom, de én már a tűz rakás gondolatával játszottam a lakásban. De később rájöttem! Rájöttem az igazságra kérem! Maximilián családja nem fűtőtt és előszeretettel nem használták a fürdőszobát arra, amire egyébként normális emberek használják. Csak nagyon ritkán fürödtek. Ebből a kettőből világosan látszik miért. Nem fürödtek, mert olyan hideg volt, hogy nem izzadtak, akkor meg már minek, hát nem? És ha büdösek? Hát kit érdekel, hiszen annyira hideg volt, hogy a levegőben lévő minden molekuláris rezgés, mozgás leállt. A szag nem tudott eljutni a másik orrába! Teljesen logikus!
  Minden nap iskolába kellett mennem és onnan mentünk tovább különböző programokkal a cserediákjaink nélkül. Én az iskolától, pontosabban a várostól jó messze voltam, így mindig korán kellett kelni, hogy odaérjünk. Végül az is kiderült, hogy Max az osztályából egyedül jelentkezett a programra és nagyon értelmes osztálytársai voltak. Mint a majmok....
  Nézzük az események tömkelegét, ami ott történt.
  Kezdjük azzal, hogy az első nap visszafele Max váratlanul megszólalt, mondott valamit németül, majd leugrott a buszról. Pont. Én meg hát ott maradtam... reagálni nem volt időm. Néztem...néztem... hát most mi legyen? Ha megkérdezem a buszvezetőt, hogy hol lakok, nem biztos hogy tud segíteni. Tehát a helyzet a következő. Szálljak le valahol, menjek el valamerre, találjam meg a lakást valahogy és próbáljak meg bejutni. Kulcs nélkül! Aha... szerencsére egy lány ezt látta és segített, elkísért a lakásig, ahol döbbenten néztek rám a szülők (szerencsére otthon voltak), hogy hol a gyerek én meg próbáljam elmagyarázni azt, amit nem is értettem.
  Következő!
  Egyik alkalommal még a nagyszülőkkel is találkoztam. Nem tudom melyik ágról, ne kérdezzétek. Elvittek Maximiliant, az öccsét és engem egy étterembe és beszélgettek. Ebéd után meg jött a pénzosztás. Na hát én nem vagyok rokon, nem is vártam semmit, de azért kicsit kényelmetlen volt, hogy ennyi euró itt ennyi euró ott, én meg nem tudtam mit tegyek. Néztek rám, mint egy kéregetőre. Ha rájuk nézek, féltem azt hiszik várok valamit, ha nem nézek rájuk, lehet azt hiszik kéretem magam. Végül adtak nekem is 5 egész eurót. Tudni kell a kicsit is becsülni, örültem is neki, megköszöntem meg minden. Másnap mondom a barátaimnak, hogy na de gazdag lettem, mire... hát mire kiderült hogy a többség zsebpénzt kap már egy ideje minden nap. Itt volt az ideje kicsit körbekérdezni, hogy ezek után másnál mi a helyzet. Lényegében legalább annak örültem, hogy a többségnek jó. Ugyanis ők külön szobát és ágyat kaptak, ritka esetben még fűtés is volt és még beszélgetni is tudtak a családdal.
  Ha már beszélgetés. Egyszer az apukával néztem egy autós műsort a tévében. Ötletem sem volt miről beszélnek, láttam én, hogy a kocsi paramétereit beszélik meg meg ilyenek, de hát ahhoz se értek jobban, mint az űrhajójavításhoz. Az apa meg közben beszélt. Talán hozzám. Nem igazán tudtam eldönteni és nem is nagyon értettem, szóval ismételtem azt a szót, amit tudtam is hogy mit jelent és bármikor lehet használni: "Ja". Egyébként ez a szó nagyon hasznos, mert hangsúlytól függően nagyon sok mindent jelenthet. Aztán ez feltűnt neki sajnos, mire egy kicsit ingerült kérdést kapatam: Was ist ja, was ist ja?? (mi igen, mi igen?)
  Ottlétem csúcspontja viszont nem volt más, mint a Mikulás! Azon a szép reggelen is úgy ébredtem, ahogy a többin. Fáradt voltam, elegem volt és reméltem, hogy ez az egész csak egy rémálom. Szóval felkeltünk, kimentünk a szobából és rácsodálkoztunk, hogy van valami a csizmánkban. Először Max nézte meg, hogy ő mit kapott és én is figyeltem, hogy felkészüljek a váratlanra. Kapott sok csokit és egy DVD-t valamelyik animációs mesével. Na gondoltam, eljött az én időm, ezek tényleg normálisak, csoki plusz DVD, ez a legjobb ajándék, amit el tudtam képzelni, mert a csokit mindenki szereti, a DVD meg segít a nyelvtanulásban, szóval a legjobb választás. És nem... nem, nem, nem. Tudjátok mit kaptam? A csomagom valóban tartalmazott pár szem csokit, de a fennmaradó részt kitöltötte a mogyoró meg a gyümölcs. Innen üzenem a Télapónak, hogy nem kell a gyümölcs, azt hagyja máskorra, ez az ünnep a csokiról szól!! Mikor csalódottságomról azt hittem elérte a tetőpontot, éreztem, hogy kezem valami olyasmit talált a zsákban, ami se nem csoki, se nem gyümölcs. DVD! Ez az! Vajon melyik filmet nézték ki nekem? Egyiket sem. Nem DVD volt. Meg se kérdezem, hogy ki tudnátok-e találni, mert józan ember ilyet nem vesz. Egy öv. Igen, egy övet vettek... mai napig nem tudom mi volt az indíttatás vagy hogy ez mióta ünnepi ajándék, de... oké. Megjegyzem az öv NEM volt jó rám, konkrétan nem tudtam befűzni a nadrágomba, mert olyan széles volt, mint egy anakonda vacsora után.
  DE! Voltak nagyon jó pontjai is az ott létemnek, részben a családnak részben a programoknak köszönhetően. Eljutottam egy autó múzeumba és egy repülő múzeumba. Mindkettő elképesztő volt, le a kalappal. Rengeteg autót és repülőt láttam, nagyon élveztem az egészet. Pár szó elejéig még megemlíteném az iskolát, ami nagyon korszerű volt és persze lehet csak látszat képpen, de a tanárok nagyon kedvesek voltak. esetenként mi is tényleges aktív résztvevőivé váltunk egy-egy órának.
  Végül, hogy zárjam soraimat, tényleg annyit akarok mondani, hogy az én negatív tapasztalataim egyedi esetek voltak, amit ma már próbálok komikusan felfogni. Aki teheti menjen el cserediák programra, mert megéri, de egy jó tanács, ne csak az legyen a szókincsetekben, hogy "Ja". :)

2016. szeptember 1., csütörtök

Élménybeszámoló: A boszorkány (The Witch) - RAGE!!

  A boszorkány egy 2015-ös film, ami nem meglepő módon egy boszorkányról szól meg valójában nem is. Alapvetően ez egy horror film, amibe belevitték ezt a fantázia vonalat és valami olyasmi lett a végeredmény, amit nehezen lehet értékelni.
  Miért is? Kezdjük ott, hogy a boszorkányokkal, mint filmes karakterekkel ma már nem tudnak igazán jót alkotni, pedig lehetne. Rengeteg lehetőség lenne bennük, de valahogy mindig leragadnak a filmkészítők ott, hogy a boszorkányok rosszak, gonoszak és pont. Az ok és az indíték többségében ugyanaz és bár ez önmagában nem feltétlen probléma, mégis sablonból dolgoznak folyamatosan és az eredmény is az lesz.
  Szerintem, de ez tényleg csak saját vélemény, a boszorkányokat nem feltétlen kéne csak és kizárólag egy szemszögből bemutatni, hogy gonoszak és pont. Nem arról beszélek, hogy a Harry Potter-es világbeli boszorkányok legyenek a filmben, csak hogy el kéne rugaszkodni ettől a gondolattól. Miért ne lehetne csinálni egy filmet, ahol a boszorkány jó? Mondjuk példa volt már rá, lásd a Boszorkányvadászok-ban is volt egy ilyen karakter, de nem rá volt kihegyezve a film. Ha szerencsések vagyunk van indíték és ok, de én szívesen megnéznék egy jó boszorkányról szóló filmet vagy egy a "hogyan lesz a sztereotípiák által létező gonosz boszorkány?".
  Nézzük a filmet, hogy ez mennyiben felel meg ezeknek a gondolatoknak.
  A történet ott kezdődik, hogy egy családot 5 gyerekkel száműznek a városból, akik jó messze egy tanyán élnek ezután. Ahogy szokott, a legidősebb testvérre, aki még így is gyerek, hárul a feladat, hogy vigyázzon a kicsikre, segítsen a házimunkában stb. Az ő felügyelete alatt egyszer csak eltűnik a legkisebb testvér, aki egy kisbaba. Itt van az első durva jelenet, amit én most leírok, de vizuálisan alig látszik belőle valami. A vénasszony (boszorkány) a gyerek vérével keni be a testét, hogy megfiatalodjon tőle. Hát ez elég undorító még leírva is, viszont a probléma az, hogy ez a filmben se nincs egyértelműen, se nincs jól bemutatva. Morbid, tudom, de ha egy horrorfilm egy ilyet bevállal, akkor tegye ki a képernyőre rendesen és ne szívassa a nézőt azzal, hogy egy órával később derülnek ki a dolgok. Mert igen, ez a karakter egyetlen egyszer fog csak még a vászonra kerülni, amikor látjuk, hogy fiatal és kész. Szerintem ez röhej.
 Itt jön az, ami rányomja a bélyegét a filmre. Hiába vannak durva jelenetek helyenként, nem ijesztőek, nem fog tőle senki rosszat álmodni. Értem én, hogy nem kell vizuálisan mindent ábrázolni, de ezt akkor szokták csinálni ha minden más világos. Tudjuk, hogy a láncfűrészes csávó nem simogatni megy a sikoltozó, rémült lány felé. De itt nem erről van szó. Később még mondok indokot, hogy miért kellett volna nyíltan ábrázolni ezeket a jeleneteket.
  A másik negatívum, hogy dögunalom az egész úgy ahogy van. Komolyan, több feszültség van abban, ahogy kenyeret akarok szeletelni ujjveszteség nélkül, mint ebben. Megkockáztatom a végeredményben több vér is lenne. Olyan lapos és eseménytelen, hogy az valami hihetetlen. Ez tipikusan az a film, ahol szépen sorjában mindenki meghal egy kivétellel. Igen, nos az jó, hogy ez meg is történik, de hogy a halálok között aludni is lehetne az tuti. Olyan ez, mint mikor elmész nyaralni és lemaradsz a Barátok köztről, visszajössz és látod, hogy semmiről nem maradtál le. Tudod, hogy meg fognak halni, de se érdemleges urambocsá látványos halál nincs, se különösebben érdekfeszítő párbeszéd nem hangzik el. Lehet mondani, hogy "de a film folyamatosan sejteti a végkifejletet", de ha ez így is van, nagyon rosszul csinálja. Itt jegyezném, meg hogy az eleinte összetartó család viszonylag könnyen és gyorsan esik szét és a bizalom teljes hiánya lesz úrrá. Ez egyfelől érthető, másfelől meg inkább az jött le, hogy ez az egész egy látszat család. Tegyünk úgy, hogy mi vagyunk a legjobbak, de ha baj van, akkor akár meg is ölhetjük egymást.
  De folytassuk. A középpontban a már előbb említett lány van, aki a kisbabára vigyázott és.... és... hát... nem csinál semmit. Végig ott van a szikra, hogy talán majd most történni fog valami és tényleg részese lesz a cselekménynek, de nem és ez a legbosszantóbb az egészben. Miért van rajta ennyire a fókusz, ha nem használják ki?? Senki nem szólt a rendezőnek, hogy ez így nagyon nincs jól?! Persze vannak utalások szépen lassan, hogy hova is akar kilyukadni a történet, de arra nincs mentség, hogy ez a csaj életképtelenül nézi végig az eseményeket! Vártam, hogy tegyen valami értelmeset, nem tett. Vártam, hogy akkor mondjon valami értelmeset, de ez se történt meg. Azok a karakterek próbálják elvinni a vállukon a filmet, akikre nem is koncentrál különösebben maga a film. Nem árulok el sok titkot, ha elmondom, hogy ez a csaj lesz, aki életben marad és amikor ott van egyedül tudjátok mit csinál? Semmit. Elmegy basszus és beáll boszorkánynak. Csak tudnám miért?? A vége olyan szinten kiakasztott, hogy azonnal megnéztem valami másik filmet, ami remélhetőleg feledteti ezt a gyötrelmet, de így is se sikerült. Konkrétan annyit látsz, hogy a lány meztelenül elmegy valahova, ahol a többi boszorkány szintén meztelenül lebeg (amúgy semmit nem látsz érdemben, mielőtt valaki örülne) és a lány is a levegőbe emelkedik, mert a boszorkányok ezt szokták csinálni.... the end.
 Komolyra fordítva a szót. Meghal az anyukátok, apukátok és négy testvéretek. A gyilkos egy boszorkány, de lehet te is az vagy. Oké, de miért az a reakció, hogy "hát jó ha nincs senkim, akkor leszek én is"?! Elfogadja, hogy ő az és már csatlakozik is. Itt lett volna egy potenciális lehetőség, hogy valami megmentse ezt a trágyadombot a teljes bukástól. Ha kiakadt volna, megpróbálta volna a boszorkányokat megölni és egy kétségbeesett, ugyanakkor hasztalan vívódás után rájön, hogy nem kerülheti el azt, ami beteljesíti a sorsát, akkor azt mondom oké, ez egy pocsék film, de a vége miatt érdemes megnézni.
  Így viszont azt mondom, hogy a közelébe ne menjetek ennek vacaknak, mert nem éri meg. Nincs az az operációs rendszer vagy TV, aminek még egyszer a közelébe engedném az tuti. Vannak azok a filmek, amik szimplán rosszak, de ez annál is rosszabb, mert ebben érezhetően végig ott volt a lehetőség és nem éltek vele.
  Érdekes módon az IMDb-n 6,7 ponton áll, bár sose adtam különösképpen ezekre az értékelésekre. Tény, lehet ezt nézni művészi megközelítésből meg akárhogy is, de ez nem változtat a helyzeten. Én annak merem ajánlani, aki már tényleg vámpír, ő talán tényleg meg tud ijedni vagy röhögőgörcsöt tud kapni tőle.

2016. március 17., csütörtök

Élménybeszámoló - A beavatott: A Hűséges

  A beavatott trilógia számomra mindig is egyfajta kakukktojás volt a filmek között. Nem tudtam sem kifejezetten szeretni, sem utálni. Az első két rész egyszerre bővelkedett akcióban, romantikában és társadalomkritikában egyaránt, mégsem tudtam eldönteni mit is akar a film. Mint ami egyre inkább csak fokozza a dolgokat, de nem tudja hova tart. Szóval vártam a harmadik részt, hogy választ kapjak a kérdéseimre és egy élményt, ami elkápráztat, mert ez a film-trilógia képes rá.
  Leszögezem az elején, hogy a Hűséges jó film. Sajnos nálam a várt katarzis elmaradt, de nézzük is miért gondolom ezt. A film ott kezdődik, ahol a második rész véget ért, tehát a kerítés kinyílt, ezzel utat engedve a többi ember megkeresésére. Nem akarok spoilerezni, de nyílván lesz majd valami kint, mert különben miről szólna a film. Viszont nekem azonnal szöget ütött a fejemben, hogy bár nekik most már van esélyük kimenni, lesz-e változás? Élnek-e vele? De hogy tovább bonyolítsam a dolgot, a film nézése közben megfogalmazódott bennem egy gondolatsor, amit úgy neveztem el "Tom és Jerry effektus". Mert bár az egér mindig előjön és borsot tör a macska orra alá és sokszor kifejezi helyzeti fölényét, végül mindig ő menekül vissza a biztonságos búvóhelyére, ergo minden egyes tette a nagy egészt nézve nem változtat semmin, mert a felállás ugyanaz marad.
  Itt jön be a film legerősebb oldala, a társadalomkritika. A helyzet ugyanis az, hogy az előző vezért megbuktatta egy csoport. A diktatúra véget ért és a csoportok is megszűntek. Ilyenkor viszont jön egy apró probléma, miszerint mi legyen ezután? A következő rendszert ki vagy kik vezessék és hogyan? A hatalom új irányítóját feljogosítja-e az előtte lévő uralkodó tettei a bosszúállásra vagy fontosabb a bosszún felülkerekedni és továbblépni? A film nagyon jól mutatja be az ostoba ember példáját, aki gondolkodás nélkül vérontást akar bosszúból és az embert, aki szintén gondolkodás nélkül tesz meg mindent a vezérnek csak, mert ő a vezér. A jó, hogy ezeknek megvannak az ellenpárjai is a filmben. Az emberi sorsok, viselkedések és döntések nagyon jól be vannak mutatva a változások tükrében és bár nézőként, külső szemmel könnyebb a helyes utat látni, a valóságban is majdnem ugyanígy mennek a dolgok. A felsőbb hatalom önkényes befolyása a társadalom alsóbb szintjeire és a "cél szentesíti az eszközt" elv szintén domináns a filmben, le a kalappal előttük.
  Térjünk rá a szerelmi szálra, mert az is van. Ez csak egy része a filmnek, tehát ne várjon senki nagy romantikát. Igazából a recept itt nagyon egyszerű. A főszereplők szerelmesek, de történnek  dolgok és bizonytalanná válik a kapcsolatuk, de aztán minden helyre áll. A bizonytalanná válás miértje szerintem elég komplex és végső soron tetszett, hogy ha már egy ilyet bele akartak tenni, akkor azt így tették, viszont el tudtam volna viselni más karakterek között is valami új kapcsolatot, hogy ne csak és kizárólag két ember szerelme legyen a középpontban, amikor csoportokról, egy komplett társadalomról szól a film, de ez az én véleményem.
  Akció. Ami van benne az jó, csak valahogy kevés. Ne értsetek félre, vannak jó jelenetek, de össz-vissz egy jó ötletük volt a harcokat tekintve és kész. A többi meg a már megszokott lövöldözünk, menekülünk rész. Nem igazán tudok ehhez mit mondani, mert egy oldalról helyt áll ezen a téren a film, másik oldalról meg úgy érzem, lehetett volna több is, mert ha már bővült a sci-fi elemek tárháza, akkor ezen a területen is lehetett volna több.
 Karakterek részéről nincs változás. Ezt úgy értem, hogy nulla. Trissnek van egyfajta jellemváltozása, de ennyi. Meg ha már itt tartunk, a harmadik rész rengeteget megőrzött vagy lemásolt a második részből. Ez önmagában nem probléma, saját trilógiáján belül azt csinál, amit akar, ha a nagy egészt nézve az eredmény jó, itt viszont volt hogy azt éreztem, hogy a második részt nézem újra, csak kicsit változtatva helyenként. És a vége hogy tetszett? Hát... mintha vége is lett volna meg nem. Lezárták a filmet, de úgy, mint akik megunták vagy elfogyott volna a pénz és gyorsan lezárták. Ez a "Srácok! Elfogyott a pénz. Gyorsan álljunk egymás mellé, meredjünk a naplementébe és közben mondjunk valami megható szöveget." érzés volt. De lehet, hogy ezt csak azért mondom így, mert a végére még belefértek vagy bele kellet volna, hogy férjenek dolgok, de ez nem történt meg és ez bosszantó volt. Ami még zavart engem az az, hogy Triss a főszereplő, ez tiszta sor. Kiderült az első részben és a második részben is, hogy különlegesebb a különlegesebbek között és kapott mindenféle jelzőket és most sem állhatták meg, hogy ne kapjon újabb titulust. Engem már ez nagyon zavart, hogy ha egyszer eldöntötték és elmondták, hogy ő a legkülönlegesebb, akkor tessék békében hagyni ezt a szálat és mással foglalkozni. Milyen lenne ha Harry Pottert is csak úgy emlegetnénk, hogy "A legfiatalabb fogó, aki meg tudta szerezni a Bölcsek kövét Voldemort elől, aki kinyitotta a Titkok Kamráját és legyőzte a bazilikuszt, aki...." értitek. Egyszerűen felesleges. Nem kell túl cifrázni.
  Utoljára még kitérnék a címre. "A hűséges" cím lehetne sokat sejtető, keveset mondó cím is, adott esetünkben viszont nem tudom hova rakni. A főszereplő hűséges maradt a barátaihoz, szerelméhez, az eszméihez és ez szép és jó, de ez kb alapfelállás. Ráadásul szerintem nem egyes számba kéne beszélni, hanem többes számban, mert nem csak Triss volt ott, hanem a barátai is és ők is hasonlóképpen viselkedtek.
  Végeredményben nem mondom azt, hogy ne nézzétek meg, mert tényleg jó film, de aki szkeptikus a filmmel kapcsolatban és sajnálja rá a pénzt, az nem veszít vele olyan sokat. Rajongóknak viszont megéri.
  

2016. január 2., szombat

Két MAJDNEM jó film: Krampusz és Sicario

  Általában minden témának legyen az film, könyv vagy vers igyekszem külön bejegyzést szentelni, de most kivételt teszek, mert ezt a két filmet a közelmúltban láttam és hasonló érzésekkel távoztam a székemből. Ez egy élménybeszámoló, tehát ne várjatok széleskörű kritikát.
  Kezdjük a Krampusz című filmmel. Ez egy klasszikus horror film igazából se több se kevesebb. Nem azt mondom, hogy hatalmas reményekkel ültem be a filmre, mert ez nem lenne igaz, ugyanakkor érdekelt egy olyan film, ami végre nem a szokásos "megjött a télapó és mindenki boldog" eszmén alapul, hanem a karácsonyi filmeket végre más műfajból közelíti meg. Tegyük a szívünkre a kezünket és mondjuk ki. Annyi ugyanolyan sablon karácsonyi film van, hogy már mindenkinek a könyökén jön ki és a Reszkessetek betörőkről akkor még nem is szóltam. 
  Na de attól, hogy valami formabontó, automatikus hogy jó is lesz? Persze, hogy nem. Az alapkoncepció az, hogy idén nem a mikulás jön el, hanem a krampusz. A történet egy elég valósághű jelenetsorral kezd, Adott egy család, anyu, apu és egy gyerek, akik készülődnek a karácsonyra és ezzel együtt a rokonokra is. Ám az egész kicsit sem idilli. A háznak szépnek kell lennie, az ételnek finomnak kell lennie, mindennek tökéletesnek kell lennie és persze minden borul, amikor a vendégek megérkeznek. A gyerkek veszekednek, kisebb-nagyobb beszólások hangzanak el, szóval maga az ünnepi hangulat nincs meg. A főszereplő kisfiú annak ellenére, hogy tudja, hogy nincs mikulás, mégis ír levelet a télapónak a kívánságaival. Természetesen kicsúfolják és emiatt széttépi a levelet és kihajítja az ablakon. Amúgy fontos megjegyeznem, hogy a történet Amerikában játszódik és ott az ajándékot a Mikulás hozza, nem a Jézuska. Ezt csak az egyértelműség kedvéért írtam.
  A Krampusz lényegében azokat látogatja meg, akiknél nincs meg a karácsonyi hangulat és a szeretet és kezdetét veszi a mészárlás. Nem fogom leírni, hogy kit, mikor és hogy öl meg a Krampusz, mert akit érdekel úgyis megnézi és ezt nem akarom lelőni. Azt azért elárulom, hogy a film gond nélkül helyt állna a 99Ft-os részlegen, mert még ha komolyabb alkotásról van is szó, érdemben nem sokat tud felmutatni. Pontosabban hiányoznak dolgok. Öldöklés van, mert hát ugye mégis csak horror, de nem igazán ijesztőek. Persze az érzékenyebb lelküeknek talán igen, de rosszat álmodni garantálom, hogy nem fogtok tőle. Plusz kiszámítható, hogy kit mikor... Meg ha már itt tartunk, volt egy jelent, ami nekem szemet szúrt. Krampusz használ játékokat is, na most egy játék még ha dúsítjuk is egy-két fém alkatrésszel, nem lehet túl nehéz, max 5 kiló. Nem egy nagy játékról van szó. Az volt számomra vicces, hogy ez a játék ledöntötte a lábáról az egyik karaktert, eddig ez oké, de utána meg ott küzdött vele a nő, mintha legalább egy másik emberrel birkózna és nem értettem miért nem emeli fel dobja el a francba vagy akármi. A filmben rengeteg klisé van, ezzel nem is lenne nagy gond, elvégre ma már nehéz új horror filmet csinálni, lévén már ötletbelileg nem nagyon tudnak újat kitalálni, a gond inkább azzal van, hogy volt egy tök jó alapötlet és ezt nem használták ki teljesen. Horror szinten nem túl erős, de nem is túl gyenge a film, de ha már kitalálták ezt a sztorit, ami egyébként tök jó ötlet, akkor kicsit többet akartam volna tudni magáról a Krampuszról. Tudunk meg róla pár dolgot a filmben, de ez egyszerűen még így is kevés. 
  Több kellett volna belőle, mert alapjába véve ez nem egy rossz film. Vannak benne jó megoldások, jó ötletek, a színészi gárdára sem lehet különösebb panasz, egyszerűen csak annyi, hogy több kellett volna abból, ami egyedivé tehette volna a filmet.

Sicario

  Na ezt a filmet viszont vártam, nem is kicsit, mert az a színésznő játszik benne, aki a Holnap határában is volt. Ha így nézzük, ez egy hatalmas pofára esés volt a részemről. A film 2 órás és azt hittem elalszok.  Az alapsztori itt sem lenne rossz, íme (Port.hu):
"Az emberrablási ügyekre specializálódott FBI ügynök, Kate Macer (Emily Blunt) és csapata egy bevetés során falba temetett, rothadó hullákra bukkan a Diaz család házában. Kate-et ezután felkérik, hogy vegyen részt egy titkos akcióban az Egyesült Államok és Mexikó területén ténykedő hírhedt Diaz klán és vezetője, a véreskezű drogbáró elfogására. A klán a könyörtelen Sonora kartell tagja, amely a drogcsempészettől az emberrabláson át a hidegvérű kivégzésekig a szervezett bűnözés minden területén jelen van a közép-amerikai régióban. A mexikói bűnbanda terjeszkedését egyre nehezebb megfékezni, a korrupcióban már több ügynök is érintett. Egy kolumbiai bérgyilkos, Alejandro (Benicio Del Toro) és Matt Graver különleges ügynök (Josh Brolin) vezetésével szigorúan titkos egység indul Ciudad Juarez felé. Az idealista Kate a csapat egyetlen nőtagjaként szintén velük tart, és hamarosan olyan véres háborúban találja magát, ahol az ellenfél semmilyen szabályt nem tisztel. Őrült gyilkosok és ártatlan emberek egyaránt áldozatul esnek a sötét, alvilági küzdelemnek, amelyben tiszta eszközökkel, úgy tűnik, lehetetlen igazságot szolgáltatni."
  Szóval ez a rész rendben is van, a baj, hogy kb tényleg csak addig van rendben, amíg le van írva. Kate tényleg jó ügynök, a helyzet tényleg komoly és minden adott, hogy jól működjön a film és mégsem. De folytassuk a pozitív dolgokkal. A karakterek nagyon jól ki lettek találva, mindenkinek meg volt az egyedi saját stílusa, amit meg is tartott. Az is tetszett, hogy sokszor a kamera egész messze volt, így szép képet kaphattunk a tájról, néha meg nagy közeli volt, mintha mi is ott lennénk. A történet is jól el lett találva és jól be lett mutatva a kegyetlen valóság. Lényegében minden szép és jó, csak maga a film nem működik, mert még az első órában le is tudott kötni, onnantól kezdve már azon gondolkoztam mit egyek vagy mivel tudnám elfoglalni magam. Nagyon lassan halad a cselekmény és amikor halad, akkor se teljesen érthető mi merre hány lépés. Meg egyszerűen kevés benne az akció és nincs benne kellő feszültség. Persze fontos dolgok hangzanak el, de amikor már alapból nem értem mi zajlik és a főszereplő is csak értetlenkedik és az ég egy adta világon kívül nem történik ezen felül semmi, akkor az embernek elege lesz. És ez megy folyamatosan... nem értjük mi van, a főszereplő se és amikor valamit elárulnak, az se mondd túl sokat, mert megint ott vagyunk, hogy még mindig nem tudunk semmit. Akció meg nagyon kevés van, szóval még azt se lehet mondani, hogy de legalább az leköt. De tudjátok mit? Nem ez a baj ezzel a filmmel. Az egyetlen igazi probléma az Kate Macer. Nem, nem a színésznő mielőtt félreértenétek, ő jól alakít, hanem maga a karakter. Ez a nő semmit nem változik a történet alatt, pedig neki kellett volna, legalábbis szerintem. Az elején ő a nagy reménység, aztán amikor jönnek a cselekények csak rosszul van meg kiakad meg stb. Nem nő fel a feladathoz és csak úgy ott van, mint egy potyautas. Nincs semmilyen személyiségfejlődése és ez a hiba. Minden változik körülötte és ő nem hogy nem tart lépést vele, meg se mozdul. A film végi végső bevetésnél az első dolga, hogy elejti a fegyverét.... Tudjátok mit kellett volna csinálni a film során? Meg kellett volna tanulnia keménynek és kegyetlennek lennie. Feladni az olyan eszméit, amik abban a világban már semmit sem érnek és végül visszatalálnia önmagához. Ha egy ilyen lelkiutat jól tudtak volna ábrázolni ez egy tök jó film lett volna, de így nem az.
  Azért nem mondom, hogy rossz film, mert van benne dráma és ha úgy nézzük, hogy Kate-et csak beleráncigálták ebbe az egészbe, mint tehetetlen tényezőt a film helyt áll és más megvilágításba kerül. Ha nyitottak vagytok az ilyen témára, tegyetek vele egy kísérletet, de egy jó tanács. inkább társaságba nézzétek meg, mert úgy könnyebb elviselni még ha rossz is.

2015. október 27., kedd

Egy kis művészet #4 - Kétségek között

Sziasztok!
Mivel már rég volt, hogy utoljára verset osztottam meg a blog oldalamon, ezért úgy döntöttem, hogy ideje ez ellen tenni. Gondolkoztam, hogy felvezessem-e a vers témáját valahogy; beszéljek-e párkeresés problémáiról meg hasonlókról, de végül úgy döntöttem, hogy maga a vers többet mond mindennél és jobb ha mindenki ennek megfelelően találja meg a rá igaz (vagy ismerős) részét. Háttértörténetnek annyi, hogy kb egy fél évvel ezelőtt volt egy fogadás egy barátom részéről, miszerint ki tud hosszabb, bús (azaz nem a rózsaszín szivárványos) szerelmes verset írni. Továbbra sem szeretném kiteregetni a magánéletemet, mindenesetre annyit elárulok, hogy ez a vers teljesen spontán jött, majdnem egy levegővétellel. Írás közben jöttem rá, hogy ennek a témakörnek mennyi kiaknázatlan területe van, amikbe én csak bele-belenyúltam, de úgy éreztem pont ettől lett jó. Remélem a ti tetszéseteket is elnyeri! :) (ígérem egyszer hozok már egy pozitív hangvételű verset is)


Kétségek között

Nehezen szólal meg a szív húrja,
csak sír, mint a hegedűn a bús nóta.
Bonyolult ennek a megfogalmazása…
Kétség, csalódás vagy bánat?
Hitegethetem magam szép szóval,
hogy amit gondolok valóra vál holnap,
hogy amit eddig tettem nem volt hiába
s legvégén szívemnek nem lesz hiánya.
Ostoba szavak, bolond beszéd!
Csak aki süket és vak, az remél!
Kétségek között az én lelkem,
megoldás erre nincs a Hitben.
Elegem van a tétlen várakozásból,
elegem van a folytonos csalódásból.
Kit szeretek észre sem vesz,
csak az marad, hogy tűrjek és tűrjek…
De már engem többet nem érdekel semmi!
Megmutatom, hogy lehet itt még mit tenni!
Ha ránézek elakad a szavam,
akadjon el örökre ha ez így marad!
Az álmot valósággá kreálom,
nem leszek többé csendes, jámbor.
De mi van ha megint csak áltatom magam?
Mikor cselekedni kéne meggondolom magam?
Mikor szólni kéne elakad a szavam?
És csak csöndesen állok, magamba fojtom önmagam…
Kéne valami égi csoda, valami segítség,
a lány szeressen belém és önként jöjjön elém.
Ha ő kezdeményezne talán tudnék válaszolni,
talán nem csak a nevemet tudnám eltátogni.
Vagy ha megszállna engem egy szellem
és ő beszélne velem helyettem…
Ha kell Cupidót rángatom ide,
érzéseimet nyilaiba töltöm bele
és azzal teremtek testet
vágyaim tömkelegének.
Emlékszem.
Volt hogy pár percig beszéltem vele
Emlékszem.
Volt hogy majdnem mondtam valami értelmeset,
de aztán elrepült az a pár perc
és úgy ment minden, ahogy mennie kellett.
Én messziről tovább bámultam,
szavaimat magamban suttogtam.
Ő túllépett azon a pár percen,
szemem követte, de testem már nem.
Lehet, hogy ez az én keresztem?
Egy magányos koporsó a hegyen?
Ez már vajon mind eldöntetett?
Nem, én az ilyenben nem hiszek.
Lehet a valóság ellent mond nekem,
de nem azért buktam el ezerszer,
hogy az ezeregyediknél azt mondjam: Vége!
Talán nem ő az igazi, az is lehet.
De biztos vagyok, hogy van egy helyem
ahova egyszer hazamegyek
és ott lesz ő, akit most csak keresek.

2015. szeptember 18., péntek

Könyvbemutató: Jo Nesbo - Vér a havon (élménybeszámoló)

Sziasztok!
  Nemrégiben volt szerencsém befejezni Jo Nesbon Vér a havon című krimijét. Nem titkolom, én nagyon szeretem a krimiket, legyen az jelen esetünkben skandináv krimi vagy pszicho krimi, de említhetném a klasszikusoskat is Agatha Christie személyében.
  Nem tudom ki hogy látja vagy mennyire vette észre, de a mai krimihozatal nagyot változott és valamilyen értelemben egyre egyhangúbb. Itt most leginkább arra gondolok, hogy szinte már kötelező alapnak számít a brutalitás, szexualitás és egyéb dolgok nyílt ábrázolása. Ez szép lassan azt eredményezte, hogy ma egy krimi író meg sem rendül igazán attól a gondolattól, hogy részletesen leírjon egy gyilkosságot vagy egyéb morbid dolgokat. És az olvasók láthatóan ezt élvezik. Az idősebb olvasók már minden bizonnyal fel vannak háborodva, hogy ma már ilyenek megjelennek a könyvesboltokban és végső soron jogosan teszik. Én személy szerint részint egyet értek azzal, hogy bizonyos tabukat döntögetnek le az írók, másrészről viszont nem annyira.
  A jó az egészben az, hogy kötetlenebb lehet egy mű attól, hogy ha az író leírhatja azt, amit szeretne, ezáltal nem kell kínos utalásokat tenni a könyvben egy-egy dologra. Az olvasó is jobban tud azonosulni a könyvbeli világgal és jobban át tudja érezni. Az hogy ez kinek jó, kinek nem, egyéni döntés. A baj ott kezdődik ha ez a fajta kötetlenség nem jó kézbe kerül. Egy gyilkosság le lehet írva akár egy sorban, de akár egy oldalon keresztül is, ahogy a helyzet kívánja, de ha a leírása értelmetlenül brutális, akkor azzal csak azt éri el az író, hogy az olvasó lerakja a könyvet, megiszik egy üveg sört, aztán mágján elégeti a könyvet, hogy ő többet ilyet nem vesz mégegyszer a kezébe. Kicsit durva volt a hasonlat, de a lényeg, hogy minden krimi alá kell egy megfelelő stílus, amivel el lehet adni. Legyen leírva a gyilkosság, legyenek leírva a dolgok, de ne legyen gyomorforgató az egész indokolatlanul.
  És itt jön az, hogy persze rámennek a durva helyzetekre, de vajon mi van a történettel? Nagyon ügyelni kell arra, hogy egy jelenet jól legyen megírva, de ahhoz mégtöbb odafigyelés kell, hogy az egész sztori jó legyen. Izgalmas párbeszédek, fordulópontok, jó karakterek, karakterfejlődések, váratlan helyzetek stb. Szerencsére ez hellyel-közzel hozza az elvárt szintet és születnek nagyon jó könyvek, de lássuk milyen is a "Vér a havon" című könyv.
  Jo Nesboról azt érdemes tudni, hogy egy eléggé összetett fazon. Focistaként kezdte, aztán volt katona, pénzügyi ellenőr, zenész és nem utolsó sorban író. Az hogy valaki ilyen sok téren megfordult két dolgot eredményezhet. Vagy sokrétű tapasztalattal bír, így van honnan ötletet merítenie jó történetet írni, vagy az élete összes területén megbukott vagy megunta és mindig mást keresett helyette. Távol álljon tőlem, hogy én bárminemű következtetést vonjak le, de ezt azért nem árt szemünk előtt tartani a könyvvel kapcsolatban.
  A történet egy Olav nevezetű férfiről szól, akinek diszlexiája van, de ennek ellenére szeret(ne) olvasni. Mivel lényegében mindenben tehetségtelen így bérgyilkosnak áll. (Kedves gondolat. Ha valaki nem ért semmihez, legyen bérgyilkos! Más választása biztos nem volt...) Egy lányba szerelmes, Mariába, aki pedig siketnéma és sánta. Aztán persze jönnek a "fordulatok" és találkozik egy másik nővel, akibe azonnal beleszeret, a baj csak az, hogy a nő az ő főnökének a felesége és a főnöke azt a megbízást adja Olavnak, hogy ölje meg a feleségét.
  Ez igazából már a könyv hátoldalára le van írva és nem túlzok ha azt mondom, hogy a könyv 80%-át le is fedi ez a pár sor. Nem szeretnék nagyon belemenni a könyvbe, ad egy mert a maradék tartalmat nem akarom lelőni, ad kettő, olyan cérnavékony a története, hogy nehéz lenne miről beszélni.
  Itt jön az, amit az elején mondtam. Egy könyvnek oda kell figyelni a brutalitás nagyságára és a történet minőségére. A baj az, hogy itt egyik sincs meg. A könyv végén van egy durvább jelenet, de még az is csak akkor durvább, ha nagyon azt akarom, mert az is bénán van megírva. Az meg hogy egy bérgyilkos munkájában van vér, hát... nem fogtam tőle padlót. A történet egyszerű, lineáris, minimális csavarokkal, de ezek is olyanok, hogy vagy igazából tök mindegy vagy már előre lehetett sejteni. Egy szó, mint száz, engem nem tudott úgy meglepni a könyv, hogy azt mondtam volna "Ez igen, erre nem számítottam". De hogy teljesen korrekt legyek, a könyv végén van pár érdekes momentum, a baj az, hogy rosszul van megírva. Lehet a fordítás a baj vagy én nem tudom, de attól a rossz még rossz. A gond az, hogy egy ilyen egyszerű történethez nem illik a zavaros folytatás, pontosabban befejezés. Ha az egész könyv úgy lett volna megírva, ahogy a vége, akkor még jó krimi is lett volna belőle, de így olyan, mint aki a végére ébredt fel és jutott eszébe, hogy bele kéne rakni valami izgalmasat, kár hogy addigra értelmetlen és indokolatlan lett az egész. Persze lehet, hogy én nézem rossz szemmel és a vége csak egy csavaros fordulat arra, hogy mi is történt eddig, de valahogy nekem nem ez jött le.
  A karakterek rém egyszerűek. Van jó és rossz, van, aki jónak tűnik, de tudjuk, hogy rossz és kész. Érdekes, hogy ennek ellenére van benne egyfajta fejlődés, de mivel a vége majdnemhogy érthetetlen, már ebben sem vagyok biztos. A szereplőkre ezen túlmenően nem tudok mit mondani, mert habár a főszereplőt jobban megismerjük, így kapunk egyfajta előéletet, ami magyarázat lehet dolgokra, valahogy nem az igazi. Olav élete nem annyira megrendítő, hogy a szimpla sajnálaton túl érezzek valamit, nem annyira izgalmas, hogy többet akarjak megtudni róla és őszintén szólva inkább azt éreztem, hogy pusztán azért van leírva a múltja, mert valamivel többet kellett írni az amúgy is rövid könyvhöz.
  A személyes indíttatásokat meg lehet érteni, de átérezni már kevésbé. Ott van az ok-okozat meg minden, de nincs lelke az egésznek. Egy klisé helyzet klisé karakterekkel klisé végkimenetellel. Jo Nesbo belerakta  Olav karakterébe ezt a visszahúzódó, diszleksziás személyiséget, de érdemben nem kezd vele semmit. Sanyarú sors pipa, nehéz gyerekkor pipa, visszahúzódó természet pipa, de mindez meglehetett volna anélkül is, hogy beteg lenne a főszereplő. Nem akarok diszlexiásokat bántani, szó sincs róla, de nincs kiaknázva kellően ez az egész. Ezzel kapcsolatosan vannak jelenetek, nem azt mondom, de olyan, mint akinek ezen felül nem volt semmi kreativitása, rakjunk bele egy beteg embert, mert az izgalmas. Hát nem az. 
  A könyv végeztével komolyan azt vettem észre, hogy még ha helyenként le is kötött, nem volt maradandó pillanata. Ezt az élménybeszámolót is közvetlenül a könyv befejezése után írom, mert pár nap múlva könnyen lehet, hogy nem fogok rá emlékezni.
  Összefoglalva a történet primitív, össz-vissz pár csavar van benne, ami jó indulattal nevezhető érdekesnek, a karakterek sablon karakterek, csak a főszereplő diszlexiás, a végkimenetel előre kiszámítható, de egyúttal nem illik a könyv addigi menetéhez. Számomra ez kétség kívül a legrosszabb krimi, amit valaha olvastam, de a kezdők nyugodtan tegyenek vele egy próbát. Aki viszont jobban szereti a műfajt, az inkább ruházzon be egy másik könyvre, mert ezért is majdnem 3000ft-ot elkérnek, ami kissé pofátlan azért a majdnem 200 oldalért. Ebből a pénzből vegyetek inkább más könyvet, vagy vegyetek kaját, piát vagy amit szeretnétek.

2015. május 24., vasárnap

Vélemény: Boggie - Eurovíziós Dalfesztivál



  Szeretném már az elején tisztázni, hogy nem tartom magam nagy Boggie rajongónak. Félreértés ne essék, szeretem a számait, egyszerűen csak nem az én stílusom, de ettől függetlenül ha a kedvem úgy tartja szívesen meghallgatom pár számát, mert ami jó az jó.
  Most hogy részt vett az Eurovíziós Dalfesztiválon szárnyra kaptak a dicséretek és ezzel együtt természetesen az elégedetlenek is kifejezték véleményüket. És épp ezért én is úgy döntöttem, hogy véleményt formálok.
  Ahogy olvasgattam a kommenteket, úgy döbbentem rá a tényre, hogy jó dal nincs. Talán ez így erős megfogalmazás, viszont be kell látni, hogy mindig lesznek fanyalgók, akiknek egy bizonyos része gátlástalanul lehordja az előadót, mert neki úgy tetszik vagy a másik kedvencem, amikor belemagyaráznak valamit a dalba és amiatt húzzák le. Lényegében a többségtől függ, hogy egy szám jó lesz-e vagy rossz. A probléma itt csak akkor van, amikor valaki úgy mond véleményt, hogy az vagy nem a valóságon alapszik vagy nincs érvekkel alátámasztva. De most térjünk rá Boggie-ra.
  Boggie a Wars For Nothing című számával indult és jutott be végül a döntőbe, ahol a 20. helyezést érte el. Ezúton is gratulálok neki és minden elismerésem! 
  Nekem a dal szövege nagyon tetszett. Tartalmas volt, de nem veszett bele a részletekbe. Olvastam olyat, aki már-már közhelyesnek titulálta az ilyen háborúellenes dalokat. Szerintem viszont ennek a dalnak abszolút van létjogosultsága a napjainkban és fontosnak gondolom, hogy a mai, zenében tucattermelő világban, szülessenek ilyen dalok, amikben van egy fontos üzenet.
  További kérdésnek felmerült az is, hogy miért ezzel a dallal kellett nekünk indulni? Nem-e lett volna jobb egy másik? Igazából ez szinte egy felesleges kérdés miután a közönség többsége rá szavazott, ergo az emberek többsége úgy gondolta, hogy ez a dal a legméltóbb rá idén, hogy kijusson. Ezt persze valaki jogosnak gondolja, van aki nem, ez ember függő. Mondjuk kicsit elgondolkodtató számomra, hogy az miért van, hogy ha valaki csinál egy háborús kegyetlenségről vagy a holokausztról szóló filmet vagy bármit, ott nem tesszük fel azt a kérdést, hogy miért erről csináltál filmet és miért ebből a szemszögből, itt viszont igen.
  Aztán jön a feketeleves, az előadásmód, ami talán a legtöbb kritikát kapta, miszerint semmi nem látszik Boggie arcán és sok mozgás sincs, ergo unalmas az egész. Sajnos ez nagyrészt így van, de kötekednék egy kicsit. Ez egy őszinte zene egy olyan szörnyű dologról, mint a háború. Milyen arca van egy őszinte arcnak? Ehhez a számhoz témájánál fogva nem megy a mosolygás és ha ezt így adta volna elő, akkor az olyan lett volna mintha azt se tudná mit énekel és nem venné komolyan az egészet. Mivel ez az alapkoncepció, nehezemre esik érdemben vitatkozni erről, mert valahogy mindkét oldalnak igaza van. Ha több életet rakott volna bele (több arcmimika, mozgás), akkor az olyan lett volna, mintha nem vette volna komolyan a dal lényegét, így meg legalább az ami, teszem azt igazán fontos, az megmaradt és hitelesen elő tudta adni.
  Egy szóval sem mondom, hogy ennek a dalnak kellett volna megnyernie a versenyt, de szerintem ez egy nagyon szép szám egy fontos problémáról és még egyszer gratulálok innen is Neki. 
 Ha már a versenynél járunk, természetesen meghallgattam a győztes dalt is és meg kell, hogy mondjam, nekem nem tetszett. Őszintén szólva én a döntőbe jutását is megkérdőjelezem a magam részéről. Szövegileg nem sok tartalmat hordoz magában (persze értem én az üzenetet, de körülbelül annyira mélyenszántó, mint egy gyerekdal, ami nem mellesleg a háttérről is elmondható) és én el is álmosodtam rajta. Ezt most nem irigységből írtam ide, de immáron az Eurovíziós Dalfesztivál számomra másodszorra bizonyította be, hogy az egész nem több, mint egy drága kirakatműsor. A döntőbe jutásig van értelme, mert oda tényleg a tehetségesebbek jutnak be, onnantól kezdve pedig nevetségessé válik az egész. Úgy gondolom jogosan merül fel a kérdés, hogy igazából miről is szól ez az egész. Az éneklésről? Az országok közti barátságról, hogy ki tud több szavazatot küldeni a másiknak? Vagy az egész meg van rendezve úgy ahogy van már az elejétől fogva? Nem tudom ezekre a válaszokat, de nekem annyira hiteltelenné vált immáron ez az egész, hogy jövőre tuti nem ülök le a tévé elé, hogy végignézzem.




Boggie – Wars For Nothing

https://www.youtube.com/watch?v=MdybVsBESQc




Kommentben hozzászólni, kulturáltan vitatkozni szabad (ezt nem betartva törlésre kerül az adott hozzászólás)

2015. március 20., péntek

Könyvbemutató: +18 Hentai, előrajzolt gyilkosságok

  

Elsősorban fel kell hívnom az olvasó figyelmét, hogy az alábbi könyv, illetve annak a témája, ezáltal maga a blogbejegyzés is 18 éven felülieknek ajánlott, valamint kényes témákat érint szexuális téren! Egyúttal azt is le szeretném szögezni, hogy a következőkben csak és kizárólag a könyvről fogok írni, tehát ha dicsérem, akkor az a könyvre értendő nem pedig az adott témára.





A könyv műfaja erotikus thriller-krimi és emiatt lesz a könyv zseniális, másoknak pedig megvetni való. Nos, igen… sok ember gyomra még a durvább krimit sem veszi be, nemhogy a még erotikus jelenetekben bővelkedőt. Mert ez az. A könyvet April Kobe írta, aki tragikus hirtelenséggel 2003-ban elhunyt. Őszintén sajnálom, mert ha ilyeneket írt volna még, tuti, hogy megveszem. Nehéz megfogalmaznom mennyire jó is ez a könyv, de kezdjünk neki.
A történet Los Angelesben játszódik, ahol egyszer csak felbukkan egy sorozatgyilkos és elég furcsa módon szedi az áldozatait, ezzel munkát adva Ben Marsh és Ray Ricket nyomozónak. A sorozatgyilkos módszere azért különbözik az átlagtól, mert jelen esetekben nincs vér. Sok esetben egy sorozatgyilkos elviszi az áldozatok egy testrészét, de itt ilyen sincs. Tehát nem egy félőrültről van szó, persze úgy hamar ki is derülnének a dolgok, aki brutális módszerekkel kivégzi az áldozatait, hanem egy megfontoltabb valakiről. És ha ez nem lenne elég, akkor az áldozatok hentai képregények alapján vannak beállítva, tehát megölték őket, majd az illető az áldozatait beállította pontosan olyan környezetbe és testhelyzetbe (jelen esetekben megkötözve), ahogy az a hentaiban meg is volt rajzolva. Még a képregényben lévő spermát is imitálta a lányok testén. Ennél többet nem szeretnék elárulni, mert az már nagy spoiler lenne.
Mielőtt bárki megszólalna, hogy „Na nekünk már a Szürke 50 árnyalata is elég volt, Isten őrizz ettől”, akkor elmondanám, hogy NEM ugyanaz a kettő. Igen, mindkettőben van szex és brutalitás, de teljesen mások az előzmények, a célok és a mondanivalók és tegyük hozzá, hogy a helyzetek is teljesen mások, szóval ne gondolkozzon senki felületesen.
A gyilkosságok megtörténtével elindul a nyomozás, hogy miért, hogyan és ki vagy kik az elkövetők? Nagyon tetszett, hogy a japán kultúrát egyáltalán nem hanyagolta el az író. Los Angelesben járunk így ez kikerülhetetlen lett volna, de azért nem mindegy, hogy valaki csak leírja a törzsanyagot, ami alapján értsd meg és kezdj vele valamit, vagy részletesebben mesél és többször próbálja veled megértetni nem csak magát a hentai-t mint erotikus képregényt, de mint a japán kultúra egyes elemeit. Persze ne essünk túlzásokba, a könyv nem egy enciklopédia a japán kultúrához, de részletesen elmagyarázza, hogy mi is az a hentai, milyen előzményei vannak és hogy a japán szemlélet milyen egyáltalán. A könyv egyébként fel is vállalja, hogy a nyugati emberek számára a japán gondolkodás nagyon nehéz, szinte lehetetlen, de az ebből fakadó hiányosságokat ügyesen kiküszöböli a könyv. Fontos kihangsúlyoznom, hogy a nyomozás előrehaladtával maguk a nyomozók sem tudnak többet, mint az olvasó. Többször elhangzanak az információk és az ebből levont következtetések, szóval senki sem lesz lemaradva és az olvasó is szép lassan a könyvvel együtt értheti meg a történteket. Hozzá kell tennem, hogy korántsem olyan tiszta a kép. Sőt. Mivel kevés információjuk van, nem tehetnek mást, mint várnak. Persze az adott nyomon továbbmennek, de csak akkor tudnak előrébb jutni az üggyel, ha várnak türelmesen és figyelik, mikor hibázik az elkövető. Maga a történet emiatt nagyon jól van felépítve, bár a vége felé úgy éreztem, hogy már tudok mindent csak azt kell kivárnom, hogy kiderüljön. Hát akkora pofáraesés volt a részemről, hogy csak na. Tehát nem kell megijedni, hogy a végére már tudunk mindent. Az is egyébként nagyon tetszett, hogy a vége fele, ellentétben a többi krimivel, itt nem kapunk kristálytiszta magyarázatot mindenre. Hogy példát hozzak, Agatha Christie Tíz kicsi néger című könyve végén szépen le van vezetve, hogy a gyilkos hogyan ölt, hogy tervelte ki az egészet. Minden egyes lyuk ezzel be van fedve. Viszont a való életben sem lehet minden világos és ez itt is így van. A nyomozóknak be kell ismerniük, hogy bizony a nagy része világos az ügynek, de vannak befedetlen lyukak. Nem arról van szó, hogy az írónő beleunt és már ő sem tudta mi merre hány lépés, mert egyáltalán nem ez jött le, hanem be kell látni, hogy nem lehet minden tökéletes és nem lehet mindig minden happy end. Ez a fajta tudatlanság sokkal valósághűbbé és jobbá teszi a könyvet. Számomra ez egy elég nagy újítás volt így a krimiken belül és nagyon tetszett.
És most térjünk rá az erotikus vonalra, mert mint mondtam, van benne bőven és nem nagyon cenzúráz. Nem ez a vonal teszi ki a könyv fő részét, de pont annyi van benne, amennyi kell. Már az első fejezet egy leszbikus jelenet, ami öt oldalon keresztül tart. Lehet nem is kell mondanom, hogy azalatt az öt oldal alatt maga a leszbikus szex hihetetlen jól van leírva mind testi, mind érzelmi vonatkoztatásban. Hogyan vonaglik meg a testük egy-egy érzéki pont érintésével vagy hogy hogyan kerekedik felül a szexuális vágy. A későbbi erotikus jelenetek Ben és egy japán lány között zajlódnak, ami azért nem lesz soha unalmas, mert, hogy úgy fogalmazzak, valamit mindig újítanak. A szexuális vágyak különböző kiteljesedését olvashatjuk, úgy hogy esetenként Ben csodálkozik azon, hogy ennyire eluralkodott rajta a vágy. Megjegyzem az is érdekes, hogy az illemtudó japán nőről senki nem gondolná az elején, hogy miket képes művelni az ágyban és azt mekkora szenvedéllyel. Egyaránt van a hangsúly a testi-fizikai vetületen és a szerelmi-érzelmi vetületen. Tehát nem egy leírt pornójelenetről van szó, mert itt ott vannak benne az emberi személyiségek és a két félt összekötő szerelem. Emellett azt is elmondanám, hogy ezek a jelenetek úgy vannak leírva, hogy a valóságnak megfeleljen, ergo Ray nyomozó „jelenete”, aki már idősebb, korántsem annyira dinamikus. Nem mondanám, hogy rosszabbul van megírva, egyszerűen csak annyi, hogy a korához hűen van megírva a jelenet. Ezen felül van a könyvben még abszurditás, amin a szereplők sem teszik egykönnyen túl magukat. Pl.: egy hentai készítő szeretkezés név alatt a lányt megkötözi és úgy végzi az adott műveletet, hogy közben egy kardot is lóbál az egyik kezében.
Beszélnék még egy kicsit a karakterekről. Nagyon jól vannak kidolgozva. Nehéz lenne rossz szót szólnom is rájuk. Ray, a már idősebb tapasztaltabb rendőr, Ben pedig az izgága zsaru, aki nem tudja magát visszafogni. Ennyiben viszont nem merülnek ki a dolgok, a könyv haladtával egyre jobban ismerjük meg őket, több oldalukról is. Ezen felül ott van még Gloria, az FBI ügynök, aki az elején ellenszenves, aztán róla is kialakul egy egyre részletesebb képünk és ez mindegyik szereplőre igaz. Ray lánya bár az elején nem sok szerepet kap, a végén őt is elég jól megismerjük. Az a szép az egészben, hogy a végére tudni fogjuk a szereplők múltját, ami miatt olyanok amilyenek és ezáltal jobban megértjük a reakcióikat, gondolkodásmódjukat.
A könyv a 487 oldalával nagyon jól gazdálkodott mind karakter, mind történet téren. Az események és a történések átélhetőek, legyen az bármilyen, a karakterekkel való azonosulás is megtörténik többségében szóval erre sem lehet panasz. Mi lehet az, amit negatívnak tudok felhozni? Talán az, amit az elején mondtam. Az olvasónak befogadónak kell lennie egy ilyen könyvre. Ha valaki iszonyodik az erotikus művek olvasásától vagy az erőszaktól, az nem fogja élvezni és már az első pár fejezet után le fogja tenni a könyvet. Én nagyon élveztem mind a 487 oldalt és csak ajánlani tudom, persze mindenki saját felelősségre vegye meg, olvassa el, ha érdekli az ilyesfajta könyv.

2014. december 23., kedd

Egy kis művészet #3 : Az elfelejtett

A vershez csak annyit fűznék hozzá, hogy nem most írtam és megkockáztatom, nagyon az indokára sem emlékszem. Egy elég sötét, magányos és depressziós világ jelenik meg benne, szóval aki valami pozitívat keresne, az ne olvassa el. Körülbelül akkor írtam a verset, amikor el kezdtem kísérletezni azzal, hogy milyen stílusú, hangulatú verseket tudok írni és ez sikeredett. Póbáltam megjeleníteni benne a szenvedő fél világát, mind külső, mind belső értelemben. Kicsit káoszos lett,de talán ez benne a jó. Íme:

Az elfelejtett

Üdvözlégy idegen!
Nem mozdulsz csak hidegen
állsz és körbejár
a tekinteted...

Üdvözlégy idegen!
Kezemet emelem,
de te nem nyújtasz kezet.
Nem felelsz.

Szép az idő!
Napsugárba burkolódzik az ég és a föld.
Te? Te sűrű, sötét világban élsz, mint a köd
úgy telepszik súlyával nehéz szívedre,
amit senki sem hall, hogy dobban s ver.
Én nyújtom kezemet, kérdem, hogy hogy vagy...
De rájöttem. Már késő.
Néma szavak, süket fülek és a világ vak!
Elfelejtették ki a létező
és ki van!

(vagy csak volt)

Gyerekek futkosnak a réten,
szerelmesek vacsoráznak éppen,
mások dolgoznak keményen.
Boldogok... de boldogok...
El vannak foglalva mindennapjaikkal,
nem törődnek se jóval, se rosszal!
És Te? Te miért nem teszed?
Mikor tehetted volna, nem tetted!
Mostanra kilök a világ, nem enged!!
Elfelejtett.
Ha a világban fény van,
Te vagy az árny.
Ha mások házasodnak,
Te várod a sírásókat.

Már nem lehetsz az, aki voltál,
már nem lehetsz az, aki lehettél volna.
Az éjszakába vesztél csöndes magányodba.
Egyetlen társad...
a kín s szenvedés, mely azóta tart,
mióta elfelejtetted neved, célod és hited!
Mióta nem engedsz lelkedbe senkit sem.

És miért is vagy mégis nagyszerű?
Mert bár az élet neked gond és nyűg,
nem engeded át fájdalmadat senkinek.
Magadra vállalod e hálátlan szerepet.
Csak és kizárólag, csak te szenvedj,
mert nem akarod, hogy más is így érezzen.
Te vagy az árny,
ki mutatja a fényt,
Te vagy ki reménytelen
és mégis remél.
S egyetlen, amit csak a szemed mond:
"Számotokra nem létezek,
de mégis vagyok és harcolok."

Kritika: J.K. Rowling-Átmeneti üresedés

  

 Az Átmeneti üresedés cím szerintem remekül mutatja, hogy hol tart vagy tartott Rowling munkássága. A nagy semmi közepén. Nem tudom elmondani mekkora lelkesedéssel vettem meg a könyvet és mekkorát csalódtam benne. Sokáig gondolkoztam, hogy írjak-e egyáltalán erről a könyvről, ráadásul úgy hogy nekem nem tetszett, miközben tele van az internet szebbnél szebb monológokkal a könyvről. De úgy döntöttem megér egy misét a véleményem plusz láttam, hogy még mindig árulják és nem tűnt el a süllyesztőben.
  J.K. Rowlingot szinte már mindenki ismeri. Természetesen a Harry Potter miatt. A könyvsorozat nekem is az egyik kedvencem volt. Amíg tartott, addig jó volt, élveztem és aztán méltóságteljesen búcsúztattam. Ezt csak azért említem meg, hogy tisztázzam, nem a Harry Potterhez mértem a könyvet, hanem inkább magához a felnőtt könyv kategóriához, amiben helyet szeretett volna foglalni.
Azt most mondom el, hogy nem fogom elmesélni az egész történetet, de spoiler lesz azok számára, akik még nem olvasták el.
  Pár évvel ezelőtt olvastam, szóval már nem éppen kristálytiszták az emlékeim a könyvet illetően, de arra emlékszem, hogy az utolsó oldal után felálltam, megfogtam a könyvet és a kuka felé indultam. Végül csak azért nem dobtam ki, mert mégiscsak megvettem. Ezen kívül még arra emlékszem, hogy mondtam is az egyik barátomnak, hogy majd figyelje meg, hogy mindenki agyba-főbe fogja dicsérni a könyvet, annak ellenére, hogy a könyv nem hogy a saját kategóriájában nem valami jó, de még a gyengébb könyvek is többet tudnak nyújtani helyenként. De mi dühített fel ennyire? Első sorban az, hogy valamiért az írónő úgy gondolta, hogy jó ötlet beledobni az olvasót a város életének mindennapjaiba úgy, hogy nem szentel különösebb időt arra, hogy elmondja ki kicsoda, hogy néz ki stb. Az 573 oldalas könyvből nekem több, mint 100 oldal kellett ahhoz, hogy kialakuljon bennem valami kép arról, hogy ki létezik és ki-ki lehet egyáltalán, ami lássuk be, nem túl előnyös. Hagy illusztráljam a problémámat:

„-Hát ja, mihelyt az orvosok megmondták… megerősítették, hogy Barry halott, Colint és Tessa Wallt akarta látni. Sam telefonált nekik, megvártuk, hogy megérkezzenek, ezután eljöttünk.
-Hát óriási szerencséje Marynek, hogy ott voltatok- szögezte le Shirley….”

  Ez a pár sor csak a 14. oldalon, valódi történetet tekintve a 7. oldalon van és annyi karakter neve van ott, hogy az hihetetlen. Egyszerűen túl sok. Persze lehet mondani, hogy oda kell nagyon figyelni a könyvre, de nekem ne mondja senki, hogy jó úgy könyvet olvasni, hogy négy sor után meg kell álljak memorizálni ki mit mondott és az alapján ki-ki lehetett. Olyan töménytelenül nyomja az arcunkba a karaktereket, hogy nincs idő a befogadásukra. És akik megjelennek, azok sincsenek jól ábrázolva, nem mesél róluk semmit, hogy a nevek valójában milyen személyiséget takarnak, esetleg valami részletesebb háttértörténetet vagy hasonlót... Ha ez nem lenne elég, fejezetenként helyszínt és karaktereket változtat, ami csak ront a helyzeten.
  Az alaptörténet az, hogy Pagford városában Barry meghal és az így kiüresedett önkormányzati hely szabaddá vált és persze senkinek sincs jobb dolga, így mindenki meg akarja szerezni a pozíciót. Erre az eseményre van felfűzve az összes többi cselekmény, mintha minden más csak azért történne, mert Barry meghalt. Már bocsánat, hogy ezt mondom, de ez marhaság. Azt leszámítva, hogy a kiüresedett posztot meg akarják szerezni, az összes többi cselekmény spontán megtörténhetett volna akkor is ha él Barry. A könyv nagyobb témakörei: tiniélet problémái, első nagy szerelem, első csók, első szex, barátság, anya-gyerek viszony, gyermeknevelési problémák stb.. Nagyon összezsúfoltam de lényegében ennyi a történet. Istenem a történet… a helyzet az, hogy akár meg is lehetett volna jól írni ezt a könyvet, de Rowling ehhez a feladathoz egyszerűen még nem nőtt fel. Maradnia kellett volna a gyerekmeséknél, nem pedig belevágni egy ilyenbe. A történet ugyanis dögunalom. Mire az ember végre megtanulja a karakterek nevét, hogy melyik családba tartozik, kivel van milyen viszonyban, akkor ráeszmél, hogy igazából a történet nulla. Nincs is igazán történet, hanem jól beállított képek különböző családok hétköznapjairól.
  De akkor menjünk is bele mélyebben, hogy mit is takar ez a könyv valójában. Habár maga a főtörténetszál nem mond semmit, vannak különböző érdekes, mondom azt, életek. Van például egy felnőtt férfi, aki annak ellenére, hogy saját családja van, még mindig úgy ugrál, ahogy az anyja fütyül. Nincs gyakorlatilag önállósága és egymaga szinte életképtelen. Ez egy érdekes szál, egy napjainkban is felfedezhető problémával. A gond itt is az, hogy a személyiségek gyakorlatilag nincsenek bemutatva. Neked kell mindenre rájönnöd, mert az írónő arra nem vette a fáradtságot, hogy jobban bemutassa a szereplőket. Ezen felül van itt négy kamasz, két lány és két fiú és megtörténik, ami ilyenkor meg szokott történni. Az egyik srác beleszeret a szép lányba, de eleinte nem mer közeledni, majd végül a haverja csókolja meg a lányt részeg állapotában, akinek egyébként van barátnője és ez a szerelmi szál itt meg is áll és kész. Az említett havernak van ugyebár barátnője (ő valójában az 5. kamasz már), akivel megtörténik az első „érzéki” nemi közösülés, majd később ezt a lányt egy másik férfi meg is erőszakolja. Ennek a lánynak az anyja mindenféle drogproblémák miatt nehezen tudja nevelni legkisebb gyermekét és emiatt a gyermekvédelmisek látogatják, hogy mi legyen. Ez is egy napjainkban is fontos szál, ami figyelmet érdemel. A nyomorúság és a szorult helyzet, amiben a nő él és amibe az a kisgyerek beleszületett, szívfacsaró tud lenni. A harmadik lányt viszont kihagytam. Az ő története lényegében az, hogy vagdossa magát titokban és ezt valamiért sose vették észre a szülei (?).
  Tehát vannak itt jó dolgok, a kár az, hogy ezek hozzák magukkal talán a legnagyobb hibát, ami talán a fordításnak köszönhető, lévén én csak a magyar verziót olvastam. A könyv nem átélhető. Hiába vannak itt szituációk, helyzetek ha egyszer nem tud vele az olvasó azonosulni vagy megkockáztatom együtt érezni. Persze ha az olvasónak van kellő mennyiségű háttérismerete az adott témákkal kapcsolatban, akkor még működhet is a dolog, de számomra ez nem ad mentséget arra, hogy nem tudta úgy megírni, hogy átélhető legyen. Itt is olyan, mint ahogy említettem, ha egy rész után megállsz és átgondolod a világ helyzetét meg minden, akkor már jó a könyv, de ne így kelljen már egy könyvet olvasni! Az hogy valami felnőtt könyv az nem azt jelenti, hogy csak egy bizonyos elit réteg tudja élvezni. Ez a másik dolog. Rowling egyszerűen nem tudja mitől lesz egy felnőtt könyv felnőtt könyv. Valamiért azt gondolta, hogy egy ilyen könyv megírásához nem kell más, csak gyilkosság, szex meg tragikus sorsok. Az utóbbival még nem is lenne akkora probléma, ha a stílus meglenne, ami egyébként szintén egy fontos ismérve ennek a kategóriának. És hogy mi van az első kettővel? Van itt sima halál, öngyilkosság, szex meg megerőszakolás. A halál megvolt az elején, az öngyilkosság még drámai is lehetne, de erre majd visszatérek, a szex témakör viszont pocsékul lett leírva. Mintha olyasvalaki írta volna, aki még sose szexelt… átélhetetlen és izzadságszagú az egész, mint aki csak azért rakta bele, hogy ott legyen. Semmi érzéki, semmi átélhető vagy urambocsá gyönyörködtető nincs benne. Egyszerűen annyi van benne, hogy berakja a fiú a szerszámát, mozog, röfög majd vége. Ehhez még cenzúra se kell. És itt jön az, hogy hiába van benne egy alapvetően szörnyű és embertelen cselekedet, hogy egy idősebb férfi megerőszakol egy kamaszlányt, ha egyszer az is olyan bénán van megírva, hogy ha valaki nem figyel továbbolvassa a könyvet anélkül, hogy feltűnne neki. Ha az ember túlteszi magát azon, hogy ez mennyire undorító dolog alapjába véve, akkor észreveszi, hogy ez az egész habár le van írva, nincs benne kellő feszültség. Én olvastam például Ken Follett könyvet, lásd Katedrális, ott is volt ilyen és nem viccelek vagy két napig rosszul voltam a jelenet után, ahányszor csak eszembe jutott. Egyszerűen azért mert úgy volt leírva, hogy az ember tényleg megértse ezt az egészet mindkét oldalról, át tudja élni a helyzet komolyságát. Itt viszont csak megállapítottam, hogy ez szörnyű és még szörnyűbb következményei vannak és ennyi. Higyjétek el, hogy nem én vagyok érzéketlen csak motiválatlan volt a könyv abban a tekintetben, hogy érzelmileg hasson rám.
  Most pedig nézzük a végét ami méltóképpen ugyanolyan pocsékul zárja a könyvet, mint ahogy kezdte. Vagy még rosszabbul. Az érződik rajta, hogy Rowling egyszerűen összecsapta a végét. Akit tudott, megölt, mást elköltöztetett és gyorsan lezárta az egészet. A lány, akit megerőszakoltak, annyira megijedt attól, hogy esetleg attól a férfitól lehetne emiatt gyereke, hogy agyonkábítószerezte magát és meghalt. Ez egy szörnyű cselekedet és valahol meg is értem, de valahol mégsem. Egy feltételezés miatt ölte meg magát és habár ez tragikus sors, egyben önzőség is az én szememben, mert nem gondolt másokra, akiknek fontos és a könnyebb utat választotta. Ez attól függetlenül még emberi cselekedet, de nekem az érződött inkább a könyvből, hogy azért kell, hogy meghaljon, mert az írónő nem akarta, hogy ott legyen. Ez a többi karakterre is igaz. Vagy nem foglalkozott azokkal, akik végső soron nem voltak annyira fontos szereplők vagy, mint a srácot, aki plátói módon szerelmes volt a lányba, elköltöztette valahova. A lezárásnak egy igen egyszerű és könnyű módját választotta és nekem ez nem tetszett.
  Összefoglalva a könyv tényleg jól próbálja ábrázolni a világ negatív és könyörtelen oldalát, de se ezt se az emellett meglévő pozitív dolgokat nem tudja jól bemutatni. A karakterrendszere maga a káosz. A Harry Potterben is sok szereplő volt, de ott volt 7 könyv arra, hogy mindegyiket megismerd, itt meg nagy ívben sz*rt az egészre és csak odarakta az összeset. A helyzetek, a sorsok tényleg elgondolkodtatóak és mint ahogy azért próbáltam menteni a könyvet, van benne pozitívum, egyszerűen csak olyan sok hiba van benne, hogy az én kedvemet totálisan elvette az egész könyvtől. Van egy erős érzetem, hogy a többség azonnal rávágja, hogy mennyire jó a könyv, mert mennyi minden társadalmi problémát tartalmaz és mennyire komoly témákat ír le. Erre én azt mondom, hogy jó, igazad van, de olvastam már olyat, aki ezerszer szebben írta le és nem kellett a könyv felett szenvednem.
  Szóval biztos vagyok benne, hogy sokaknak tetszik és tetszeni fog, de én csak azoknak ajánlom, akik kellő háttérismerettel rendelkeznek és befogadóak egy kevésbé igényes műre, mert hogy ez a könyv nem olvastatja magát az biztos.

Star Wars Rebels, avagy szükség volt-e még egy történetszálra?



  Nemrégiben kaptam a hírt az egyik barátomtól, hogy „Figyeljél már, van új star wars!” Én persze csuklóból visszaválaszoltam, hogy persze, tudok róla, jövőre jön a Star Wars VII. Erre meglepetésemre kiderült, hogy tévedtem, mert ő nem a hetedik részre gondolt, hanem az új animációs sorozatra a Star Wars Rebels-re, azaz ha valakinek jobban tetszik a Star Wars Lázadókra.
  Meg kell, hogy mondjam, eleinte hallottam, hogy lesz valami, de igazából nem kötött le és el is felejtkeztem róla. Azt hozzá kell tennem, hogy a sorozat a Disney csatornán megy (te jó ég, azt se tudtam van ilyen) és hát én már nagyon nem az a korosztály vagyok, aki ilyen csatornát néz. Én lemaradtam ott, hogy a Disney mesékből meg Mickey egérből meg abból a gazdag, öreg kacsából áll és ennyi. Mindegy, nem ragoznám, engem régebben se kötött le a Disney és az hogy ma miből áll, azt tudja a fene. Lényeg a lényeg, rákerestem erre a sorozatra és volt olyan szerencsém, hogy meg lehetett nézni egy-egy részt bizonyos videómegosztókon. Ahogy kivettem, csak nemrég indult el a széria, szóval ez csak ízelítő a nagy „történetkibontakozás” előtt.
  De mielőtt nagyba belekezdenék a véleménynyilvánításba, muszáj feltennem egy kérdést. Tényleg kellett nekünk még egy star wars? Tényleg kellett nekünk egy újabb történetszál, újabb szereplőkkel? Már a Baljós árnyak megjelenésekor is hallottam feltenni a kérdést, hogy mi értelme volt ennek. Egy film-sorozatot folytatni szokás, nem visszamenőleg megmagyarázni dolgokat. Szerintem az ötlet, hogy legyen második trilógia, ami az előzményeket boncolgatja, jó ötlet volt. De nem feltétlenül így. Kezdjük azzal, hogy aki először látta Luke történetét, az elégedett volt. Kapott egy jó történetet, helyenként csavarral és jó szereplőkkel. És akkor még nem beszéltem a bolygókról, az ott lakókról, stb. A néző megkapta, amit akart, hazament és kész. Persze biztos furdalta az embereket a kíváncsiság, hogy vajon hogy lett Darth Vader, vagy hogy hogy győztek a lázadók, mikor csak a császár halt meg és attól függetlenül ott van egy igen csak nem elhanyagolható hadsereg. Szóval ezek és még több kérdés ott lehetett a levegőben, de végső soron kerek volt a történet és a többi a fantáziára volt bízva. Szerintem így a legjobb, főképp egy fantasy/sci-fi filmben, hogy van hely a saját képzelőerőnknek. Tehát ha innen közelítjük, nem volt rá szükség. Mi miatt mondom, hogy nem így kellett volna? Az első két rész, mint film, el lett cseszve, ezen kívül a karakterek sem voltak túl megnyerőek számomra és a történet se vett le a lábamról. Most persze lehet hozni az ellenérveket és élve máglyán elégetni, de nekem nem tetszett, hogy az egész történetnek kiindulópontja ilyen kereskedelmi marhaságból indult ki, vagy Darth Maul karaktere nem volt jól kidolgozva, a jedik nem érezték meg ki a gonosz és igazából tök feleslegesen uralták az erőt, mert olyan értelemben nem kezdtek vele semmit, hogy megelőzzék a bajt. A harmadik rész már jobb volt, de ott meg az nem tetszett, ahogy Darth Vader megszületett. Továbbá azt sem értettem, hogy Anakin a Császár miatt úgy tudta, hogy megölte a haragjával a szerelmét… és később nem kezdett el gondolkodni azon, hogy mégis, hogy lehet, hogy van két gyereke, ha megölte Padmét? Ez az újabb trilógia több gondot hozott/okozott, mint hasznot. Persze anyagilag totál megérte a készítőknek, azt meg kell hagyni.
  A Star Wars, mint univerzum szinte korlátlan, szóval mindenféle történettel ki lehet egészíteni, amennyiben persze nem mond ellent a többinek. Egyébként, aki jobban járatos ebben a világban az észrevehette, hogy van itt könyv, ami kiegészíti az eredeti történetet, van számítógépes játék, ami vagy a filmeket dolgozza fel/egészíti ki, vagy alternatív történetet vázol (pl.:Force Unleashed), készültek más animációs sorozatok is belőle, amatőr filmek stb.
  Én amellett foglalok állást, hogy a Star Wars-ot lehet bővíteni egy bizonyos szintig (megjegyzem, ehhez már lassan elérünk az első két trilógia időtartamát tekintve, lévén, hogy ide akarnak minél többet bezsúfolni), de ezt nem mozifilmekkel kéne, hanem például könyvekkel. Aki jobban érdekelt az beszerezhesse ezeket, az átlag nézőt meg hagyjuk békén azzal, hogy ennek a háttértörténetnek ez a háttértörténete vagy éppen folytatása, mert úgyse érdekli plusz csak összezavarjuk vele. Feleslegesen nem kell a nagyközönség elé vinni a mindenféle történeteket. Tudom, hogy ez csak egy animációs sorozat, de biztos vagyok benne hogy el fog jutni minden fanhoz és amúgy is jön a hetedik rész, amire nem biztos, hogy szükség van és ha így haladunk, majd időközönként csak azért is kidobnak egy-egy filmet, amitől majd szép lassan szétesik ez az univerzum és a filmek meg mehetnek a 99Ft-os részlegbe helyet foglalni.
  Most viszont térjünk rá a sorozatra. Mint az elején említettem a sorozat neve Star Wars Rebels, ami rögtön sejteti, hogy a Birodalom létrehozása után járunk és ez így is van. És itt jön be az első probléma. Most biztos azt gondoljátok, hogy de hát még semmit nem mondtam és már problémám van? Ha nem írja át teljesen az eddigi történetet, akkor én már nem látom értelmét a nagy egész szempontjából. Persze, majd biztos lehet aggódni a karakterekért meg minden, de végső soron tudjuk, hogy nem ők hozzák majd a feloldozást, nem ők döntik meg a Birodalmat. Tehát végül vagy meghalnak vagy a feledésbe vesznek. Tudom, ez könyörtelenül hangzott, de emiatt számomra nincs az egészben feszültség. Ettől függetlenül még lehet jó a történet, de addig még várni kell.
  A főhősök gyakorlatilag egy lázadó csapat, aminek a tagjai Kanan, Ezra, Zeb, Sabine, Hera és egy droid. Ez a csapat egy nagy űrhajóval utazik és ahol tudnak segítenek és sokszor bajba kerülnek. Itt akár be is fejezhetném, mert egyelőre tényleg nem lehet sok mindent kiszedni ebből, de azért van itt még pár dolog. Kanan például egy jedi, aki túlélte a 66-os parancsot. Igazából ezen nem akadok fenn, mert akár el is tudom képzelni, hogy pár jedi túlélte, mert éppen nem voltak ott és később el tudtak szökni vagy valami. Ami viszont egy kicsit kiverte nálam a biztosítékot, hogy miért kellett lemásolni Kyle Katarnt? Kyle Katarn egy számítógépes játék ikonikus karaktere, de ettől függetlenül egy olyan karakter, aki mára hozzátartozik a star wars univerzumhoz és nem illett volna róla másolni. Nem értem, hogy a készítőknek miért nem volt valamivel több kreativitásuk. Bár részint lehet, hogy pont emiatt lesz jó a karaktere. Ezráról meg kiderül, hogy vele van az erő, tehát adott a főhős, akit ki kell képezni, hogy jedi lehessen és segítsen a Birodalom ellen. Bár kíváncsi vagyok, hogy lesz-e valaha lézerkardja, amikor az nem terem csak úgy ilyen időkben, mert amúgy eddigi egyetlen fegyvere egy kis sokkolócsúzli vagy mi. Sabine a vagány tinilány szerepét tölti be, aki szeret robbantgatni, de fogadni merek, hogy lesz benne rész, amikor kiderül, hogy a vagány viselkedés mögött van egy sebzett lélek. Zeb egy nagydarab kihalt faj utolsó példánya, aki erős és mogorva és emiatt a fő humor forrása. Hera az űrhajót vezeti, ezen kívül eddig más értelmét nem láttam, amúgy az űrhajó enyhe túlzással egy Ezeréves Sólyom koppintás és legvégül van egy droid, ami R2D2 megfelelője. Tehát végső soron az eddigi történeti elemekből kiszedtek dolgokat, kicsit átalakítottak és berakták ide. Emiatt persze nem kell, hogy rossz legyen ez a sorozat, csak egy ténymegállapítás. Van viszont egy hiba, amit a karakterek is tudnak és végső soron ki is mondanak. Ők a lázadók, de csak öten vannak és egy droid. Ezen felül Kanan és Hera nyíltan tudnak dolgokat, amiket a többiek nem és nem hajlandóak valami miatt elmondani. Ez aztán a nagy csapatösszhang… Persze a végén majd úgyis kiderül, a kérdés csak az, hogy mikor. Ezt előre borítékolom. Ezek fényében meg nem tudom milyen sikereket lehet tőlük elvárni. Mert sikerek biztos, hogy lesznek, de akkor meg az ellenségnek kell nagyon hülyének lennie. Na mindegy ezt nehéz előre megjósolni. Azért a gonoszokról is érdemes szót ejteni. Van Kallus ügynök, aki valami birodalmi katonai kapitány vagy mi a szösz. Ő az a tipikusan erős, jó harcos, kissé egoista, győzelmet imádó karakter, akit mindenki utálni fog és a bukását akarják majd látni. De ez így unalmas lenne nem igaz? Ezért kapunk egy új sith-et! És mégis miért? Nem tudom! Az, hogy miért kellett bele egy új sith, fogalmam sincs. Az új sith neve az Inkvizítor. Semmi Darth vagy valami… csak ennyi. Azt elhiszem, hogy a klónháború alatt lehetett mondjuk plusz egy sith, de itt miért? Ha Palpatine-nak lett volna nyíltan egy másik tanítványa, arról tudnánk nem? Meg akkor nem az lett volna a logikus, hogy amint lehet félreállítja a tüdőbajos Vadert és lecseréli rá? A karakter pusztán azért van, hogy legyen majd lézerkardcsata, legyen egy sith, akit le lehet győzni. Mert mint már említettem, a főszálba nem avatkozhatnak bele. Mentségére szóljon a sorozatnak, hogy ekkoriban Luke még nem aktivizálta magát, mint a lázadók embere, szóval ez az előtt történt. De ez nekem akkor is egy kicsit a Star Wars megerőszakolásának tűnik. Elvégre gondoljunk csak bele, hogy nagyban megy a reklámozás az új Star Wars filmről, ezért még gyorsan kidobnak egy új történetszálat. A készítők valószínűleg gondolkoztak, hogy a klónok háborúja most nem játszik, meg arról már amúgy is volt másik sorozat, akkor találjunk ki valamit az első trilógiába! Egy kis plusz bevétel. Nyilván nem rakhatták a Császár halála utánra történéseket, ezért berakták arra az időintervallumba, amikor igazából kialakult a Birodalom és elnyomott mindenkit. Szinte elképesztő már számomra, hogy találnak egy icipici kis helyet ebben a történetben és azt is telerakják.
Tudom, hogy sokan valami pozitív kritikára számítottatok és megkockáztatom, hogy már többen meg is szerették ezt a mesét úgy-ahogy, de nem tudom lelkiismeret-furdalás nélkül azt mondani, hogy ez egy jó sorozatnak ígérkezik. Egyrészt csak pár rész jött ki, emiatt nem kell messzemenő következtetéseket levonni. Másrészt sok lenyúlás van az alapsztoriból, persze jótól lopni nem bűn, de felmerül a kérdés, hogy a többinél lesznek-e kreatívabbak vagy csak ennyire futja. Én igyekszem megadni ennek a sorozatnak az esélyt, de meg kell hogy mondjam, egyelőre abban sem vagyok biztos hogy van ennek a mesének létjogosultsága a Star Wars univerzumban és nem csak egy agyatlan rajongótábornak készített valami, amit majd úgyis néznek, mert Star Wars.
  Végső soron tényleg azzal zárnám, hogy nem biztos, hogy jó úton halad ez az egész, függetlenül attól, hogy Disney vagy nem Disney. Ez a sorozat is lehet, csak arra lesz jó, hogy majd készítenek mindenféle akciófigurákat, meg posztereket, meg pólókat és majd a gyerek azt veteti meg a szüleivel, mondván, hogy megy a mesecsatornán meg van benne lézerkard. Ha ez a balsejtelmem beigazolódik, majd olyan történetek lesznek, mint „R2D2 hétköznapjai”, ami a maga formájában akár érdekes is lehet, de totál felesleges. Az egésznek a koporsószöge az lesz majd, amikor Jar-jar is külön műsort kap. De reméljük tévedek és hogy ez sosem jön el és ez a sorozat is be tudja majd bizonyítani, hogy érdemben hozzá tud tenni valamit nagy történethez.

2014. augusztus 20., szerda

Egy kis művészet #2: Egy újabb saját vers

    A mostani vers egy szerelmes vers, ebből kifolyólag a mostani téma a szerelem lesz.
    Szerelemről beszélni nehéz, mert azt át kell élni és ugyanígy nehéz (legalábbis számomra) jó szerelmes verset írni. Az évek alatt, kisiskolás korunktól kezdve olvassuk, tanuljuk a költők romantikus verseit és hallunk különböző sablonszövegeket. Éppen emiatt nehéz úgy megírni egy ilyen verset, hogy ne legyen tele sablonszövegekkel vagy más költőktől lopott rímekkel és emellett legyen benne valami tartalom is. Az én verseim általában szomorkásabb, negatívabb ha úgy tetszik, valahogy nálam ez a fajta stílus vált be. Számomra a színtiszta "rózsaszínvilág" túl egyhangú és egyszerűen nem tudnék benne alkotni (ezzel a "minden nagyon szép minden nagyon jó" esetre utalok).
    A szerelem végigkíséri életünket és az évek múlásával változik az erről alkotott képünk. Kisebb korban sok esetben a lányok piszkálásával történik meg a szeretet jele majd az egész egyre komolyabb kezd lenni. Bár lássuk be, hogy az első pár szerelem nem az igazi tényleg nagy szerelem, a tinédzserkori fellángolások is ilyenek. De már ekkor kialakul, hogy ki milyen ember lesz, valószínűleg hogyan fog udvarolni. Egyesek rengeteget edzenek és fizikai erőlétükkel (izomagyúak) próbálnak tetszeni a lányoknak, mások verseket írnak vagy egyszerűen csak az intellektuális képességüket akarják előnyben részesíteni, de vannak olyanok is, akik a kettőt vegyítik. (talán nem kell mondanom, hogy a férfiak szemszögéből nézem a dolgokat, lévén, hogy én is az vagyok és nem akarok a lányok szemszögéből nyilatkozni) Ezzel a három csoporttal eléggé beskatulyáztam a dolgokat, ami talán nem helyénvaló, de ha jobban akarnám boncolgatni, akkor nagyon hosszú lenne a bejegyzés.
    Az érzelmileg érett korban már kialakul önmagunkról egy reális kép, amit el is fogadunk és ehhez keressük az ideális párt. De mivel az érzelmek korántsem racionálisak vagy stabil dolgok ezért vannak hullámvölgyek egyészen a nagyon szerelmestől a depresszióig.
    A szerelem megélése teljesen emberfüggő és ne felejtkezzünk el arról sem, hogy két emberről van szó, tehát partnerfüggő is. Irányítani azerintem nem lehet, de kontrollálni igen.


És most jöjjön a vers. Ehhez a vershez nem szeretnék különösebben kommentet fűzni, mert részint van valós alapja, részint nincs és a magánéletemet nem szeretném kitárgyalni, úgyhogy íme:

Plátói szerelem közelről

Éveken keresztül mellettem voltál.
Bár én máshogy néztem rád,
talán így volt teljes a világ.
Szemedben láttam elveszett lelkem fiatalságát,
lelkedben éreztem szívem legfőbb társát.
Számodra csak egy barát voltam.
Egy kit a sors rendelt oda
(és ezt talán te is tudtad)
Féltél megmutatni önmagad,
de én a maszk mögött láttam arcodat.
Láttalak már igazán sírni,
mikor elhagyott a remény és nem volt rá ír.
Láttam, mikor arcodat mosoly deríti.
Szebb lett tőle a világ, a legszebb volt így.
Számomra Isten ajándéka voltál
és én is az voltam talán.
Emlékeimben felidézem hosszú barna hajad,
barna szemed, mely szelíd volt; és egyszerre vad.
Karcsú tested és benne Lelked,
mely érzi: Én ott leszek melletted!

2014. július 9., szerda

Tud-e teremteni Isten egy akkora sziklát, amit nem tud felemelni?

Tud-e teremteni Isten egy akkora sziklát, amit nem tud felemelni?


  A kérdés önmagában túl nehéz és túl sok kérdőjelet tartalmaz, úgyhogy először is egyszerűsítsük le. Tekintsünk rá úgy, mint egy több ismeretlenes egyenletre.
  Első körben felejtsük el, hogy szikláról, hegyről, bolygóról vagy bármi másról van-e szó. Ez lényegtelen. Akkor a kérdés úgy hangzana: Tud-e Isten olyat teremteni, amit nem tud felemelni? (Ennél a pontnál meg is állhatnánk és mondhatnánk, hogy igen, elvégre teremt egy ugyanolyan Istent, mint önmaga és mivel a kettő mindenben megegyezik a válasz igen lenne. De most kössük ki, hogy Isten és az a valami, amit fel akarna emelni, nem lehet ő maga.)
  A következő lépésben fogalmazzuk meg máshogy a „felemelni” szót. Ha valamit nem tudsz felemelni, az túl mutat az erődön. Tehát: Létezik olyan dolog, ami túl mutat Isten erején?
  Ha a kérdést már ennyire leegyszerűsítettük, akkor látszik, hogy mi okozza a problémát. Maga Isten. Mert Isten az az ismeretlen, amit nem tudunk definiálni. Pontosabban lehet, de minden magyarázatra lenne valamilyen cáfolat. Én személy szerint, és megkockázatom nem vagyok egyedül, úgy képzelem el Istent, mint egy nagy öregembert, aki erős, tiszteletet parancsoló a tekintete, fehér haja és hosszú fehér szakálla van és valami egyszerű fehér tiszta ruhában van. A kérdés kicsit másképpen úgy hangzik, hogy van e valami, ami túlmutat Isten mindenhatóságán. Már a baj ott elkezdődik, ha azt mondom, gondoljuk Istenre. Miért is? Mert ha Istenre gondolunk, nagy eséllyel elképzeljük valahogy, ergo korlátozzuk. Ha teszem azt, úgy képzelem el, mint egy embert, akkor már könnyen elképzelhetem azt, hogy ugyan teremteni bármekkorát tud, korlátai miatt viszont nem tud mindent felemelni, mert fizikai szempontból emberibbé, istenekhez képest gyengébbé tettük. Viszont fogadjuk el, hogy Isten mindenhol ott van. Tehát nincs alakja. Egyébként elgondolkodtató a kérdés, hogy Istennek van-e valamilyen tulajdonsága? Eleve jó vagy rossz? Nekem elég vegyes gondolataim vannak erről. Hagy idézzek Ákostól, hogy illusztráljam a problémáimat:

Ha kertedben így jó,
Mondd, miért kell a kígyó?
Mondd, miért kell, hogy az asszony
Tiltott fádról almát szakasszon?
Miért kell, hogy megverd az embert?
Káin hogy miért ölje Ábelt?
Víznek özöne miért zúdul?
Miért vesznek oda annyian rútul?
Zavart nyelvek és megannyi csapás
Égő áldozat, új messiás,
Ezrek néznek kérdőn az égre
A kezdetnek mikor lesz vége?

Nem azt mondom, hogy az ember ártatlan, de valahol ez Isten hibája is. Ezen kívül persze vannak jó cselekedetei is. Ezzel elérkeztünk a következő kérdéshez. Isten valóban "minden" vagy van mellette egy ugyanakkora erejű valami, ami egyensúlyt tart (jin-jang)? Elgondolásom szerint Isten maga a mindenség, de az emberiség által. Ha nem lenne az ember, akkor létezése értelmét veszítené. Ez pusztán az én elméletem és nem vallásgyalázásnak szántam.
  Tehát fogadjuk el (az alábbiak alapján), hogy Istennek nincs megragadható emberi vonatkozása, így a probléma továbbra is fenn áll. De akkor, hogy lehetne megoldani ezt a problémát. A "nem lehet tudni" túl egyszerű válasz lenne, amivel elfogadnám, hogy lényegében az eddigi gondolatmenetem semmire se volt jó. Én viszont nem vagyok ilyen. 
  A Biblia szerint Isten hat nap alatt megteremi a világot és a hetedik napon pihen. A hetedik nap miért van? Elvégre Isten korlátlan erővel és hatalommal bír. De ez igazából nem is annyira fontos. A kulcs a mondat első részében van. Hat nap alatt megteremtette a világot. Miért kellett neki hat nap? A valódi kérdés viszont az, hogy az a valami, amit "hosszú" idő alatt teremtett meg, lehet-e annyira összetett és nehéz, hogy nem tudja felemelni?
  A válaszom tehát az, hogy amennyiben Isten azonnal teremt valamit, akkor azt fel tudja emelni, nem tud olyat teremteni egy pillanat alatt, ami meghaladná az erejét. Azonban ha a teremtés több időt vesz igénybe, akkor elképzelhető, hogy olyat alkot, amit már nem tud felemelni.