Egy kis művészet #4 - Kétségek között

Sziasztok!

Mivel már rég volt, hogy utoljára verset osztottam meg a blog oldalamon, ezért úgy döntöttem, hogy ideje ez ellen tenni. Gondolkoztam, hogy felvezessem-e a vers témáját valahogy; beszéljek-e párkeresés problémáiról meg hasonlókról, de végül úgy döntöttem, hogy maga a vers többet mond mindennél és jobb ha mindenki ennek megfelelően találja meg a rá igaz (vagy ismerős) részét. Háttértörténetnek annyi, hogy kb egy fél évvel ezelőtt volt egy fogadás egy barátom részéről, miszerint ki tud hosszabb, bús (azaz nem a rózsaszín szivárványos) szerelmes verset írni. Továbbra sem szeretném kiteregetni a magánéletemet, mindenesetre annyit elárulok, hogy ez a vers teljesen spontán jött, majdnem egy levegővétellel. Írás közben jöttem rá, hogy ennek a témakörnek mennyi kiaknázatlan területe van, amikbe én csak bele-belenyúltam, de úgy éreztem pont ettől lett jó. Remélem a ti tetszéseteket is elnyeri! :) (ígérem egyszer hozok már egy pozitív hangvételű verset is)


Kétségek között

Nehezen szólal meg a szív húrja,

csak sír, mint a hegedűn a bús nóta.

Bonyolult ennek a megfogalmazása…

Kétség, csalódás vagy bánat?

Hitegethetem magam szép szóval,

hogy amit gondolok valóra vál holnap,

hogy amit eddig tettem nem volt hiába

s legvégén szívemnek nem lesz hiánya.

Ostoba szavak, bolond beszéd!

Csak aki süket és vak, az remél!

Kétségek között az én lelkem,

megoldás erre nincs a Hitben.

Elegem van a tétlen várakozásból,

elegem van a folytonos csalódásból.

Kit szeretek észre sem vesz,

csak az marad, hogy tűrjek és tűrjek…

De már engem többet nem érdekel semmi!

Megmutatom, hogy lehet itt még mit tenni!

Ha ránézek elakad a szavam,

akadjon el örökre ha ez így marad!

Az álmot valósággá kreálom,

nem leszek többé csendes, jámbor.

De mi van ha megint csak áltatom magam?

Mikor cselekedni kéne meggondolom magam?

Mikor szólni kéne elakad a szavam?

És csak csöndesen állok, magamba fojtom önmagam…

Kéne valami égi csoda, valami segítség,

a lány szeressen belém és önként jöjjön elém.

Ha ő kezdeményezne talán tudnék válaszolni,

talán nem csak a nevemet tudnám eltátogni.

Vagy ha megszállna engem egy szellem

és ő beszélne velem helyettem…

Ha kell Cupidót rángatom ide,

érzéseimet nyilaiba töltöm bele

és azzal teremtek testet

vágyaim tömkelegének.

Emlékszem.

Volt hogy pár percig beszéltem vele

Emlékszem.

Volt hogy majdnem mondtam valami értelmeset,

de aztán elrepült az a pár perc

és úgy ment minden, ahogy mennie kellett.

Én messziről tovább bámultam,

szavaimat magamban suttogtam.

Ő túllépett azon a pár percen,

szemem követte, de testem már nem.

Lehet, hogy ez az én keresztem?

Egy magányos koporsó a hegyen?

Ez már vajon mind eldöntetett?

Nem, én az ilyenben nem hiszek.

Lehet a valóság ellent mond nekem,

de nem azért buktam el ezerszer,

hogy az ezeregyediknél azt mondjam: Vége!

Talán nem ő az igazi, az is lehet.

De biztos vagyok, hogy van egy helyem

ahova egyszer hazamegyek

és ott lesz ő, akit most csak keresek.

Könyvbemutató: Jo Nesbo - Vér a havon (élménybeszámoló)

Sziasztok!

  Nemrégiben volt szerencsém befejezni Jo Nesbon Vér a havon című krimijét. Nem titkolom, én nagyon szeretem a krimiket, legyen az jelen esetünkben skandináv krimi vagy pszicho krimi, de említhetném a klasszikusoskat is Agatha Christie személyében.

  Nem tudom ki hogy látja vagy mennyire vette észre, de a mai krimihozatal nagyot változott és valamilyen értelemben egyre egyhangúbb. Itt most leginkább arra gondolok, hogy szinte már kötelező alapnak számít a brutalitás, szexualitás és egyéb dolgok nyílt ábrázolása. Ez szép lassan azt eredményezte, hogy ma egy krimi író meg sem rendül igazán attól a gondolattól, hogy részletesen leírjon egy gyilkosságot vagy egyéb morbid dolgokat. És az olvasók láthatóan ezt élvezik. Az idősebb olvasók már minden bizonnyal fel vannak háborodva, hogy ma már ilyenek megjelennek a könyvesboltokban és végső soron jogosan teszik. Én személy szerint részint egyet értek azzal, hogy bizonyos tabukat döntögetnek le az írók, másrészről viszont nem annyira.

  A jó az egészben az, hogy kötetlenebb lehet egy mű attól, hogy ha az író leírhatja azt, amit szeretne, ezáltal nem kell kínos utalásokat tenni a könyvben egy-egy dologra. Az olvasó is jobban tud azonosulni a könyvbeli világgal és jobban át tudja érezni. Az hogy ez kinek jó, kinek nem, egyéni döntés. A baj ott kezdődik ha ez a fajta kötetlenség nem jó kézbe kerül. Egy gyilkosság le lehet írva akár egy sorban, de akár egy oldalon keresztül is, ahogy a helyzet kívánja, de ha a leírása értelmetlenül brutális, akkor azzal csak azt éri el az író, hogy az olvasó lerakja a könyvet, megiszik egy üveg sört, aztán mágján elégeti a könyvet, hogy ő többet ilyet nem vesz mégegyszer a kezébe. Kicsit durva volt a hasonlat, de a lényeg, hogy minden krimi alá kell egy megfelelő stílus, amivel el lehet adni. Legyen leírva a gyilkosság, legyenek leírva a dolgok, de ne legyen gyomorforgató az egész indokolatlanul.

  És itt jön az, hogy persze rámennek a durva helyzetekre, de vajon mi van a történettel? Nagyon ügyelni kell arra, hogy egy jelenet jól legyen megírva, de ahhoz mégtöbb odafigyelés kell, hogy az egész sztori jó legyen. Izgalmas párbeszédek, fordulópontok, jó karakterek, karakterfejlődések, váratlan helyzetek stb. Szerencsére ez hellyel-közzel hozza az elvárt szintet és születnek nagyon jó könyvek, de lássuk milyen is a "Vér a havon" című könyv.

  Jo Nesboról azt érdemes tudni, hogy egy eléggé összetett fazon. Focistaként kezdte, aztán volt katona, pénzügyi ellenőr, zenész és nem utolsó sorban író. Az hogy valaki ilyen sok téren megfordult két dolgot eredményezhet. Vagy sokrétű tapasztalattal bír, így van honnan ötletet merítenie jó történetet írni, vagy az élete összes területén megbukott vagy megunta és mindig mást keresett helyette. Távol álljon tőlem, hogy én bárminemű következtetést vonjak le, de ezt azért nem árt szemünk előtt tartani a könyvvel kapcsolatban.

  A történet egy Olav nevezetű férfiről szól, akinek diszlexiája van, de ennek ellenére szeret(ne) olvasni. Mivel lényegében mindenben tehetségtelen így bérgyilkosnak áll. (Kedves gondolat. Ha valaki nem ért semmihez, legyen bérgyilkos! Más választása biztos nem volt...) Egy lányba szerelmes, Mariába, aki pedig siketnéma és sánta. Aztán persze jönnek a "fordulatok" és találkozik egy másik nővel, akibe azonnal beleszeret, a baj csak az, hogy a nő az ő főnökének a felesége és a főnöke azt a megbízást adja Olavnak, hogy ölje meg a feleségét.

  Ez igazából már a könyv hátoldalára le van írva és nem túlzok ha azt mondom, hogy a könyv 80%-át le is fedi ez a pár sor. Nem szeretnék nagyon belemenni a könyvbe, ad egy mert a maradék tartalmat nem akarom lelőni, ad kettő, olyan cérnavékony a története, hogy nehéz lenne miről beszélni.

  Itt jön az, amit az elején mondtam. Egy könyvnek oda kell figyelni a brutalitás nagyságára és a történet minőségére. A baj az, hogy itt egyik sincs meg. A könyv végén van egy durvább jelenet, de még az is csak akkor durvább, ha nagyon azt akarom, mert az is bénán van megírva. Az meg hogy egy bérgyilkos munkájában van vér, hát... nem fogtam tőle padlót. A történet egyszerű, lineáris, minimális csavarokkal, de ezek is olyanok, hogy vagy igazából tök mindegy vagy már előre lehetett sejteni. Egy szó, mint száz, engem nem tudott úgy meglepni a könyv, hogy azt mondtam volna "Ez igen, erre nem számítottam". De hogy teljesen korrekt legyek, a könyv végén van pár érdekes momentum, a baj az, hogy rosszul van megírva. Lehet a fordítás a baj vagy én nem tudom, de attól a rossz még rossz. A gond az, hogy egy ilyen egyszerű történethez nem illik a zavaros folytatás, pontosabban befejezés. Ha az egész könyv úgy lett volna megírva, ahogy a vége, akkor még jó krimi is lett volna belőle, de így olyan, mint aki a végére ébredt fel és jutott eszébe, hogy bele kéne rakni valami izgalmasat, kár hogy addigra értelmetlen és indokolatlan lett az egész. Persze lehet, hogy én nézem rossz szemmel és a vége csak egy csavaros fordulat arra, hogy mi is történt eddig, de valahogy nekem nem ez jött le.

  A karakterek rém egyszerűek. Van jó és rossz, van, aki jónak tűnik, de tudjuk, hogy rossz és kész. Érdekes, hogy ennek ellenére van benne egyfajta fejlődés, de mivel a vége majdnemhogy érthetetlen, már ebben sem vagyok biztos. A szereplőkre ezen túlmenően nem tudok mit mondani, mert habár a főszereplőt jobban megismerjük, így kapunk egyfajta előéletet, ami magyarázat lehet dolgokra, valahogy nem az igazi. Olav élete nem annyira megrendítő, hogy a szimpla sajnálaton túl érezzek valamit, nem annyira izgalmas, hogy többet akarjak megtudni róla és őszintén szólva inkább azt éreztem, hogy pusztán azért van leírva a múltja, mert valamivel többet kellett írni az amúgy is rövid könyvhöz.

  A személyes indíttatásokat meg lehet érteni, de átérezni már kevésbé. Ott van az ok-okozat meg minden, de nincs lelke az egésznek. Egy klisé helyzet klisé karakterekkel klisé végkimenetellel. Jo Nesbo belerakta  Olav karakterébe ezt a visszahúzódó, diszleksziás személyiséget, de érdemben nem kezd vele semmit. Sanyarú sors pipa, nehéz gyerekkor pipa, visszahúzódó természet pipa, de mindez meglehetett volna anélkül is, hogy beteg lenne a főszereplő. Nem akarok diszlexiásokat bántani, szó sincs róla, de nincs kiaknázva kellően ez az egész. Ezzel kapcsolatosan vannak jelenetek, nem azt mondom, de olyan, mint akinek ezen felül nem volt semmi kreativitása, rakjunk bele egy beteg embert, mert az izgalmas. Hát nem az. 

  A könyv végeztével komolyan azt vettem észre, hogy még ha helyenként le is kötött, nem volt maradandó pillanata. Ezt az élménybeszámolót is közvetlenül a könyv befejezése után írom, mert pár nap múlva könnyen lehet, hogy nem fogok rá emlékezni.

  Összefoglalva a történet primitív, össz-vissz pár csavar van benne, ami jó indulattal nevezhető érdekesnek, a karakterek sablon karakterek, csak a főszereplő diszlexiás, a végkimenetel előre kiszámítható, de egyúttal nem illik a könyv addigi menetéhez. Számomra ez kétség kívül a legrosszabb krimi, amit valaha olvastam, de a kezdők nyugodtan tegyenek vele egy próbát. Aki viszont jobban szereti a műfajt, az inkább ruházzon be egy másik könyvre, mert ezért is majdnem 3000ft-ot elkérnek, ami kissé pofátlan azért a majdnem 200 oldalért. Ebből a pénzből vegyetek inkább más könyvet, vagy vegyetek kaját, piát vagy amit szeretnétek.

Vélemény: Boggie - Eurovíziós Dalfesztivál

  Szeretném már az elején tisztázni, hogy nem tartom magam nagy Boggie rajongónak. Félreértés ne essék, szeretem a számait, egyszerűen csak nem az én stílusom, de ettől függetlenül ha a kedvem úgy tartja szívesen meghallgatom pár számát, mert ami jó az jó.

  Most hogy részt vett az Eurovíziós Dalfesztiválon szárnyra kaptak a dicséretek és ezzel együtt természetesen az elégedetlenek is kifejezték véleményüket. És épp ezért én is úgy döntöttem, hogy véleményt formálok.

  Ahogy olvasgattam a kommenteket, úgy döbbentem rá a tényre, hogy jó dal nincs. Talán ez így erős megfogalmazás, viszont be kell látni, hogy mindig lesznek fanyalgók, akiknek egy bizonyos része gátlástalanul lehordja az előadót, mert neki úgy tetszik vagy a másik kedvencem, amikor belemagyaráznak valamit a dalba és amiatt húzzák le. Lényegében a többségtől függ, hogy egy szám jó lesz-e vagy rossz. A probléma itt csak akkor van, amikor valaki úgy mond véleményt, hogy az vagy nem a valóságon alapszik vagy nincs érvekkel alátámasztva. De most térjünk rá Boggie-ra.

  Boggie a Wars For Nothing című számával indult és jutott be végül a döntőbe, ahol a 20. helyezést érte el. Ezúton is gratulálok neki és minden elismerésem! 

  Nekem a dal szövege nagyon tetszett. Tartalmas volt, de nem veszett bele a részletekbe. Olvastam olyat, aki már-már közhelyesnek titulálta az ilyen háborúellenes dalokat. Szerintem viszont ennek a dalnak abszolút van létjogosultsága a napjainkban és fontosnak gondolom, hogy a mai, zenében tucattermelő világban, szülessenek ilyen dalok, amikben van egy fontos üzenet.

  További kérdésnek felmerült az is, hogy miért ezzel a dallal kellett nekünk indulni? Nem-e lett volna jobb egy másik? Igazából ez szinte egy felesleges kérdés miután a közönség többsége rá szavazott, ergo az emberek többsége úgy gondolta, hogy ez a dal a legméltóbb rá idén, hogy kijusson. Ezt persze valaki jogosnak gondolja, van aki nem, ez ember függő. Mondjuk kicsit elgondolkodtató számomra, hogy az miért van, hogy ha valaki csinál egy háborús kegyetlenségről vagy a holokausztról szóló filmet vagy bármit, ott nem tesszük fel azt a kérdést, hogy miért erről csináltál filmet és miért ebből a szemszögből, itt viszont igen.

  Aztán jön a feketeleves, az előadásmód, ami talán a legtöbb kritikát kapta, miszerint semmi nem látszik Boggie arcán és sok mozgás sincs, ergo unalmas az egész. Sajnos ez nagyrészt így van, de kötekednék egy kicsit. Ez egy őszinte zene egy olyan szörnyű dologról, mint a háború. Milyen arca van egy őszinte arcnak? Ehhez a számhoz témájánál fogva nem megy a mosolygás és ha ezt így adta volna elő, akkor az olyan lett volna mintha azt se tudná mit énekel és nem venné komolyan az egészet. Mivel ez az alapkoncepció, nehezemre esik érdemben vitatkozni erről, mert valahogy mindkét oldalnak igaza van. Ha több életet rakott volna bele (több arcmimika, mozgás), akkor az olyan lett volna, mintha nem vette volna komolyan a dal lényegét, így meg legalább az ami, teszem azt igazán fontos, az megmaradt és hitelesen elő tudta adni.

  Egy szóval sem mondom, hogy ennek a dalnak kellett volna megnyernie a versenyt, de szerintem ez egy nagyon szép szám egy fontos problémáról és még egyszer gratulálok innen is Neki. 

 Ha már a versenynél járunk, természetesen meghallgattam a győztes dalt is és meg kell, hogy mondjam, nekem nem tetszett. Őszintén szólva én a döntőbe jutását is megkérdőjelezem a magam részéről. Szövegileg nem sok tartalmat hordoz magában (persze értem én az üzenetet, de körülbelül annyira mélyenszántó, mint egy gyerekdal, ami nem mellesleg a háttérről is elmondható) és én el is álmosodtam rajta. Ezt most nem irigységből írtam ide, de immáron az Eurovíziós Dalfesztivál számomra másodszorra bizonyította be, hogy az egész nem több, mint egy drága kirakatműsor. A döntőbe jutásig van értelme, mert oda tényleg a tehetségesebbek jutnak be, onnantól kezdve pedig nevetségessé válik az egész. Úgy gondolom jogosan merül fel a kérdés, hogy igazából miről is szól ez az egész. Az éneklésről? Az országok közti barátságról, hogy ki tud több szavazatot küldeni a másiknak? Vagy az egész meg van rendezve úgy ahogy van már az elejétől fogva? Nem tudom ezekre a válaszokat, de nekem annyira hiteltelenné vált immáron ez az egész, hogy jövőre tuti nem ülök le a tévé elé, hogy végignézzem.

Boggie – Wars For Nothing

https://www.youtube.com/watch?v=MdybVsBESQc




Kommentben hozzászólni, kulturáltan vitatkozni szabad (ezt nem betartva törlésre kerül az adott hozzászólás)

Könyvbemutató: +18 Hentai, előrajzolt gyilkosságok

  

Elsősorban fel kell hívnom az olvasó figyelmét, hogy az alábbi könyv, illetve annak a témája, ezáltal maga a blogbejegyzés is 18 éven felülieknek ajánlott, valamint kényes témákat érint szexuális téren! Egyúttal azt is le szeretném szögezni, hogy a következőkben csak és kizárólag a könyvről fogok írni, tehát ha dicsérem, akkor az a könyvre értendő nem pedig az adott témára.

A könyv műfaja erotikus thriller-krimi és emiatt lesz a könyv zseniális, másoknak pedig megvetni való. Nos, igen… sok ember gyomra még a durvább krimit sem veszi be, nemhogy a még erotikus jelenetekben bővelkedőt. Mert ez az. A könyvet April Kobe írta, aki tragikus hirtelenséggel 2003-ban elhunyt. Őszintén sajnálom, mert ha ilyeneket írt volna még, tuti, hogy megveszem. Nehéz megfogalmaznom mennyire jó is ez a könyv, de kezdjünk neki.

A történet Los Angelesben játszódik, ahol egyszer csak felbukkan egy sorozatgyilkos és elég furcsa módon szedi az áldozatait, ezzel munkát adva Ben Marsh és Ray Ricket nyomozónak. A sorozatgyilkos módszere azért különbözik az átlagtól, mert jelen esetekben nincs vér. Sok esetben egy sorozatgyilkos elviszi az áldozatok egy testrészét, de itt ilyen sincs. Tehát nem egy félőrültről van szó, persze úgy hamar ki is derülnének a dolgok, aki brutális módszerekkel kivégzi az áldozatait, hanem egy megfontoltabb valakiről. És ha ez nem lenne elég, akkor az áldozatok hentai képregények alapján vannak beállítva, tehát megölték őket, majd az illető az áldozatait beállította pontosan olyan környezetbe és testhelyzetbe (jelen esetekben megkötözve), ahogy az a hentaiban meg is volt rajzolva. Még a képregényben lévő spermát is imitálta a lányok testén. Ennél többet nem szeretnék elárulni, mert az már nagy spoiler lenne.

Mielőtt bárki megszólalna, hogy „Na nekünk már a Szürke 50 árnyalata is elég volt, Isten őrizz ettől”, akkor elmondanám, hogy NEM ugyanaz a kettő. Igen, mindkettőben van szex és brutalitás, de teljesen mások az előzmények, a célok és a mondanivalók és tegyük hozzá, hogy a helyzetek is teljesen mások, szóval ne gondolkozzon senki felületesen.

A gyilkosságok megtörténtével elindul a nyomozás, hogy miért, hogyan és ki vagy kik az elkövetők? Nagyon tetszett, hogy a japán kultúrát egyáltalán nem hanyagolta el az író. Los Angelesben járunk így ez kikerülhetetlen lett volna, de azért nem mindegy, hogy valaki csak leírja a törzsanyagot, ami alapján értsd meg és kezdj vele valamit, vagy részletesebben mesél és többször próbálja veled megértetni nem csak magát a hentai-t mint erotikus képregényt, de mint a japán kultúra egyes elemeit. Persze ne essünk túlzásokba, a könyv nem egy enciklopédia a japán kultúrához, de részletesen elmagyarázza, hogy mi is az a hentai, milyen előzményei vannak és hogy a japán szemlélet milyen egyáltalán. A könyv egyébként fel is vállalja, hogy a nyugati emberek számára a japán gondolkodás nagyon nehéz, szinte lehetetlen, de az ebből fakadó hiányosságokat ügyesen kiküszöböli a könyv. Fontos kihangsúlyoznom, hogy a nyomozás előrehaladtával maguk a nyomozók sem tudnak többet, mint az olvasó. Többször elhangzanak az információk és az ebből levont következtetések, szóval senki sem lesz lemaradva és az olvasó is szép lassan a könyvvel együtt értheti meg a történteket. Hozzá kell tennem, hogy korántsem olyan tiszta a kép. Sőt. Mivel kevés információjuk van, nem tehetnek mást, mint várnak. Persze az adott nyomon továbbmennek, de csak akkor tudnak előrébb jutni az üggyel, ha várnak türelmesen és figyelik, mikor hibázik az elkövető. Maga a történet emiatt nagyon jól van felépítve, bár a vége felé úgy éreztem, hogy már tudok mindent csak azt kell kivárnom, hogy kiderüljön. Hát akkora pofáraesés volt a részemről, hogy csak na. Tehát nem kell megijedni, hogy a végére már tudunk mindent. Az is egyébként nagyon tetszett, hogy a vége fele, ellentétben a többi krimivel, itt nem kapunk kristálytiszta magyarázatot mindenre. Hogy példát hozzak, Agatha Christie Tíz kicsi néger című könyve végén szépen le van vezetve, hogy a gyilkos hogyan ölt, hogy tervelte ki az egészet. Minden egyes lyuk ezzel be van fedve. Viszont a való életben sem lehet minden világos és ez itt is így van. A nyomozóknak be kell ismerniük, hogy bizony a nagy része világos az ügynek, de vannak befedetlen lyukak. Nem arról van szó, hogy az írónő beleunt és már ő sem tudta mi merre hány lépés, mert egyáltalán nem ez jött le, hanem be kell látni, hogy nem lehet minden tökéletes és nem lehet mindig minden happy end. Ez a fajta tudatlanság sokkal valósághűbbé és jobbá teszi a könyvet. Számomra ez egy elég nagy újítás volt így a krimiken belül és nagyon tetszett.

És most térjünk rá az erotikus vonalra, mert mint mondtam, van benne bőven és nem nagyon cenzúráz. Nem ez a vonal teszi ki a könyv fő részét, de pont annyi van benne, amennyi kell. Már az első fejezet egy leszbikus jelenet, ami öt oldalon keresztül tart. Lehet nem is kell mondanom, hogy azalatt az öt oldal alatt maga a leszbikus szex hihetetlen jól van leírva mind testi, mind érzelmi vonatkoztatásban. Hogyan vonaglik meg a testük egy-egy érzéki pont érintésével vagy hogy hogyan kerekedik felül a szexuális vágy. A későbbi erotikus jelenetek Ben és egy japán lány között zajlódnak, ami azért nem lesz soha unalmas, mert, hogy úgy fogalmazzak, valamit mindig újítanak. A szexuális vágyak különböző kiteljesedését olvashatjuk, úgy hogy esetenként Ben csodálkozik azon, hogy ennyire eluralkodott rajta a vágy. Megjegyzem az is érdekes, hogy az illemtudó japán nőről senki nem gondolná az elején, hogy miket képes művelni az ágyban és azt mekkora szenvedéllyel. Egyaránt van a hangsúly a testi-fizikai vetületen és a szerelmi-érzelmi vetületen. Tehát nem egy leírt pornójelenetről van szó, mert itt ott vannak benne az emberi személyiségek és a két félt összekötő szerelem. Emellett azt is elmondanám, hogy ezek a jelenetek úgy vannak leírva, hogy a valóságnak megfeleljen, ergo Ray nyomozó „jelenete”, aki már idősebb, korántsem annyira dinamikus. Nem mondanám, hogy rosszabbul van megírva, egyszerűen csak annyi, hogy a korához hűen van megírva a jelenet. Ezen felül van a könyvben még abszurditás, amin a szereplők sem teszik egykönnyen túl magukat. Pl.: egy hentai készítő szeretkezés név alatt a lányt megkötözi és úgy végzi az adott műveletet, hogy közben egy kardot is lóbál az egyik kezében.

Beszélnék még egy kicsit a karakterekről. Nagyon jól vannak kidolgozva. Nehéz lenne rossz szót szólnom is rájuk. Ray, a már idősebb tapasztaltabb rendőr, Ben pedig az izgága zsaru, aki nem tudja magát visszafogni. Ennyiben viszont nem merülnek ki a dolgok, a könyv haladtával egyre jobban ismerjük meg őket, több oldalukról is. Ezen felül ott van még Gloria, az FBI ügynök, aki az elején ellenszenves, aztán róla is kialakul egy egyre részletesebb képünk és ez mindegyik szereplőre igaz. Ray lánya bár az elején nem sok szerepet kap, a végén őt is elég jól megismerjük. Az a szép az egészben, hogy a végére tudni fogjuk a szereplők múltját, ami miatt olyanok amilyenek és ezáltal jobban megértjük a reakcióikat, gondolkodásmódjukat.

A könyv a 487 oldalával nagyon jól gazdálkodott mind karakter, mind történet téren. Az események és a történések átélhetőek, legyen az bármilyen, a karakterekkel való azonosulás is megtörténik többségében szóval erre sem lehet panasz. Mi lehet az, amit negatívnak tudok felhozni? Talán az, amit az elején mondtam. Az olvasónak befogadónak kell lennie egy ilyen könyvre. Ha valaki iszonyodik az erotikus művek olvasásától vagy az erőszaktól, az nem fogja élvezni és már az első pár fejezet után le fogja tenni a könyvet. Én nagyon élveztem mind a 487 oldalt és csak ajánlani tudom, persze mindenki saját felelősségre vegye meg, olvassa el, ha érdekli az ilyesfajta könyv.

Egy kis művészet #3 : Az elfelejtett

A vershez csak annyit fűznék hozzá, hogy nem most írtam és megkockáztatom, nagyon az indokára sem emlékszem. Egy elég sötét, magányos és depressziós világ jelenik meg benne, szóval aki valami pozitívat keresne, az ne olvassa el. Körülbelül akkor írtam a verset, amikor el kezdtem kísérletezni azzal, hogy milyen stílusú, hangulatú verseket tudok írni és ez sikeredett. Póbáltam megjeleníteni benne a szenvedő fél világát, mind külső, mind belső értelemben. Kicsit káoszos lett,de talán ez benne a jó. Íme:

Az elfelejtett

Üdvözlégy idegen!
Nem mozdulsz csak hidegen
állsz és körbejár
a tekinteted...

Üdvözlégy idegen!
Kezemet emelem,
de te nem nyújtasz kezet.
Nem felelsz.

Szép az idő!
Napsugárba burkolódzik az ég és a föld.
Te? Te sűrű, sötét világban élsz, mint a köd
úgy telepszik súlyával nehéz szívedre,
amit senki sem hall, hogy dobban s ver.
Én nyújtom kezemet, kérdem, hogy hogy vagy...
De rájöttem. Már késő.
Néma szavak, süket fülek és a világ vak!
Elfelejtették ki a létező
és ki van!

(vagy csak volt)

Gyerekek futkosnak a réten,
szerelmesek vacsoráznak éppen,
mások dolgoznak keményen.
Boldogok... de boldogok...
El vannak foglalva mindennapjaikkal,
nem törődnek se jóval, se rosszal!
És Te? Te miért nem teszed?
Mikor tehetted volna, nem tetted!
Mostanra kilök a világ, nem enged!!
Elfelejtett.
Ha a világban fény van,
Te vagy az árny.
Ha mások házasodnak,
Te várod a sírásókat.

Már nem lehetsz az, aki voltál,
már nem lehetsz az, aki lehettél volna.
Az éjszakába vesztél csöndes magányodba.
Egyetlen társad...
a kín s szenvedés, mely azóta tart,
mióta elfelejtetted neved, célod és hited!
Mióta nem engedsz lelkedbe senkit sem.

És miért is vagy mégis nagyszerű?
Mert bár az élet neked gond és nyűg,
nem engeded át fájdalmadat senkinek.
Magadra vállalod e hálátlan szerepet.
Csak és kizárólag, csak te szenvedj,
mert nem akarod, hogy más is így érezzen.
Te vagy az árny,
ki mutatja a fényt,
Te vagy ki reménytelen
és mégis remél.
S egyetlen, amit csak a szemed mond:
"Számotokra nem létezek,
de mégis vagyok és harcolok."

Kritika: J.K. Rowling-Átmeneti üresedés

  

 Az Átmeneti üresedés cím szerintem remekül mutatja, hogy hol tart vagy tartott Rowling munkássága. A nagy semmi közepén. Nem tudom elmondani mekkora lelkesedéssel vettem meg a könyvet és mekkorát csalódtam benne. Sokáig gondolkoztam, hogy írjak-e egyáltalán erről a könyvről, ráadásul úgy hogy nekem nem tetszett, miközben tele van az internet szebbnél szebb monológokkal a könyvről. De úgy döntöttem megér egy misét a véleményem plusz láttam, hogy még mindig árulják és nem tűnt el a süllyesztőben.
  J.K. Rowlingot szinte már mindenki ismeri. Természetesen a Harry Potter miatt. A könyvsorozat nekem is az egyik kedvencem volt. Amíg tartott, addig jó volt, élveztem és aztán méltóságteljesen búcsúztattam. Ezt csak azért említem meg, hogy tisztázzam, nem a Harry Potterhez mértem a könyvet, hanem inkább magához a felnőtt könyv kategóriához, amiben helyet szeretett volna foglalni.
Azt most mondom el, hogy nem fogom elmesélni az egész történetet, de spoiler lesz azok számára, akik még nem olvasták el.
  Pár évvel ezelőtt olvastam, szóval már nem éppen kristálytiszták az emlékeim a könyvet illetően, de arra emlékszem, hogy az utolsó oldal után felálltam, megfogtam a könyvet és a kuka felé indultam. Végül csak azért nem dobtam ki, mert mégiscsak megvettem. Ezen kívül még arra emlékszem, hogy mondtam is az egyik barátomnak, hogy majd figyelje meg, hogy mindenki agyba-főbe fogja dicsérni a könyvet, annak ellenére, hogy a könyv nem hogy a saját kategóriájában nem valami jó, de még a gyengébb könyvek is többet tudnak nyújtani helyenként. De mi dühített fel ennyire? Első sorban az, hogy valamiért az írónő úgy gondolta, hogy jó ötlet beledobni az olvasót a város életének mindennapjaiba úgy, hogy nem szentel különösebb időt arra, hogy elmondja ki kicsoda, hogy néz ki stb. Az 573 oldalas könyvből nekem több, mint 100 oldal kellett ahhoz, hogy kialakuljon bennem valami kép arról, hogy ki létezik és ki-ki lehet egyáltalán, ami lássuk be, nem túl előnyös. Hagy illusztráljam a problémámat:

„-Hát ja, mihelyt az orvosok megmondták… megerősítették, hogy Barry halott, Colint és Tessa Wallt akarta látni. Sam telefonált nekik, megvártuk, hogy megérkezzenek, ezután eljöttünk.
-Hát óriási szerencséje Marynek, hogy ott voltatok- szögezte le Shirley….”

  Ez a pár sor csak a 14. oldalon, valódi történetet tekintve a 7. oldalon van és annyi karakter neve van ott, hogy az hihetetlen. Egyszerűen túl sok. Persze lehet mondani, hogy oda kell nagyon figyelni a könyvre, de nekem ne mondja senki, hogy jó úgy könyvet olvasni, hogy négy sor után meg kell álljak memorizálni ki mit mondott és az alapján ki-ki lehetett. Olyan töménytelenül nyomja az arcunkba a karaktereket, hogy nincs idő a befogadásukra. És akik megjelennek, azok sincsenek jól ábrázolva, nem mesél róluk semmit, hogy a nevek valójában milyen személyiséget takarnak, esetleg valami részletesebb háttértörténetet vagy hasonlót... Ha ez nem lenne elég, fejezetenként helyszínt és karaktereket változtat, ami csak ront a helyzeten.
  Az alaptörténet az, hogy Pagford városában Barry meghal és az így kiüresedett önkormányzati hely szabaddá vált és persze senkinek sincs jobb dolga, így mindenki meg akarja szerezni a pozíciót. Erre az eseményre van felfűzve az összes többi cselekmény, mintha minden más csak azért történne, mert Barry meghalt. Már bocsánat, hogy ezt mondom, de ez marhaság. Azt leszámítva, hogy a kiüresedett posztot meg akarják szerezni, az összes többi cselekmény spontán megtörténhetett volna akkor is ha él Barry. A könyv nagyobb témakörei: tiniélet problémái, első nagy szerelem, első csók, első szex, barátság, anya-gyerek viszony, gyermeknevelési problémák stb.. Nagyon összezsúfoltam de lényegében ennyi a történet. Istenem a történet… a helyzet az, hogy akár meg is lehetett volna jól írni ezt a könyvet, de Rowling ehhez a feladathoz egyszerűen még nem nőtt fel. Maradnia kellett volna a gyerekmeséknél, nem pedig belevágni egy ilyenbe. A történet ugyanis dögunalom. Mire az ember végre megtanulja a karakterek nevét, hogy melyik családba tartozik, kivel van milyen viszonyban, akkor ráeszmél, hogy igazából a történet nulla. Nincs is igazán történet, hanem jól beállított képek különböző családok hétköznapjairól.
  De akkor menjünk is bele mélyebben, hogy mit is takar ez a könyv valójában. Habár maga a főtörténetszál nem mond semmit, vannak különböző érdekes, mondom azt, életek. Van például egy felnőtt férfi, aki annak ellenére, hogy saját családja van, még mindig úgy ugrál, ahogy az anyja fütyül. Nincs gyakorlatilag önállósága és egymaga szinte életképtelen. Ez egy érdekes szál, egy napjainkban is felfedezhető problémával. A gond itt is az, hogy a személyiségek gyakorlatilag nincsenek bemutatva. Neked kell mindenre rájönnöd, mert az írónő arra nem vette a fáradtságot, hogy jobban bemutassa a szereplőket. Ezen felül van itt négy kamasz, két lány és két fiú és megtörténik, ami ilyenkor meg szokott történni. Az egyik srác beleszeret a szép lányba, de eleinte nem mer közeledni, majd végül a haverja csókolja meg a lányt részeg állapotában, akinek egyébként van barátnője és ez a szerelmi szál itt meg is áll és kész. Az említett havernak van ugyebár barátnője (ő valójában az 5. kamasz már), akivel megtörténik az első „érzéki” nemi közösülés, majd később ezt a lányt egy másik férfi meg is erőszakolja. Ennek a lánynak az anyja mindenféle drogproblémák miatt nehezen tudja nevelni legkisebb gyermekét és emiatt a gyermekvédelmisek látogatják, hogy mi legyen. Ez is egy napjainkban is fontos szál, ami figyelmet érdemel. A nyomorúság és a szorult helyzet, amiben a nő él és amibe az a kisgyerek beleszületett, szívfacsaró tud lenni. A harmadik lányt viszont kihagytam. Az ő története lényegében az, hogy vagdossa magát titokban és ezt valamiért sose vették észre a szülei (?).
  Tehát vannak itt jó dolgok, a kár az, hogy ezek hozzák magukkal talán a legnagyobb hibát, ami talán a fordításnak köszönhető, lévén én csak a magyar verziót olvastam. A könyv nem átélhető. Hiába vannak itt szituációk, helyzetek ha egyszer nem tud vele az olvasó azonosulni vagy megkockáztatom együtt érezni. Persze ha az olvasónak van kellő mennyiségű háttérismerete az adott témákkal kapcsolatban, akkor még működhet is a dolog, de számomra ez nem ad mentséget arra, hogy nem tudta úgy megírni, hogy átélhető legyen. Itt is olyan, mint ahogy említettem, ha egy rész után megállsz és átgondolod a világ helyzetét meg minden, akkor már jó a könyv, de ne így kelljen már egy könyvet olvasni! Az hogy valami felnőtt könyv az nem azt jelenti, hogy csak egy bizonyos elit réteg tudja élvezni. Ez a másik dolog. Rowling egyszerűen nem tudja mitől lesz egy felnőtt könyv felnőtt könyv. Valamiért azt gondolta, hogy egy ilyen könyv megírásához nem kell más, csak gyilkosság, szex meg tragikus sorsok. Az utóbbival még nem is lenne akkora probléma, ha a stílus meglenne, ami egyébként szintén egy fontos ismérve ennek a kategóriának. És hogy mi van az első kettővel? Van itt sima halál, öngyilkosság, szex meg megerőszakolás. A halál megvolt az elején, az öngyilkosság még drámai is lehetne, de erre majd visszatérek, a szex témakör viszont pocsékul lett leírva. Mintha olyasvalaki írta volna, aki még sose szexelt… átélhetetlen és izzadságszagú az egész, mint aki csak azért rakta bele, hogy ott legyen. Semmi érzéki, semmi átélhető vagy urambocsá gyönyörködtető nincs benne. Egyszerűen annyi van benne, hogy berakja a fiú a szerszámát, mozog, röfög majd vége. Ehhez még cenzúra se kell. És itt jön az, hogy hiába van benne egy alapvetően szörnyű és embertelen cselekedet, hogy egy idősebb férfi megerőszakol egy kamaszlányt, ha egyszer az is olyan bénán van megírva, hogy ha valaki nem figyel továbbolvassa a könyvet anélkül, hogy feltűnne neki. Ha az ember túlteszi magát azon, hogy ez mennyire undorító dolog alapjába véve, akkor észreveszi, hogy ez az egész habár le van írva, nincs benne kellő feszültség. Én olvastam például Ken Follett könyvet, lásd Katedrális, ott is volt ilyen és nem viccelek vagy két napig rosszul voltam a jelenet után, ahányszor csak eszembe jutott. Egyszerűen azért mert úgy volt leírva, hogy az ember tényleg megértse ezt az egészet mindkét oldalról, át tudja élni a helyzet komolyságát. Itt viszont csak megállapítottam, hogy ez szörnyű és még szörnyűbb következményei vannak és ennyi. Higyjétek el, hogy nem én vagyok érzéketlen csak motiválatlan volt a könyv abban a tekintetben, hogy érzelmileg hasson rám.
  Most pedig nézzük a végét ami méltóképpen ugyanolyan pocsékul zárja a könyvet, mint ahogy kezdte. Vagy még rosszabbul. Az érződik rajta, hogy Rowling egyszerűen összecsapta a végét. Akit tudott, megölt, mást elköltöztetett és gyorsan lezárta az egészet. A lány, akit megerőszakoltak, annyira megijedt attól, hogy esetleg attól a férfitól lehetne emiatt gyereke, hogy agyonkábítószerezte magát és meghalt. Ez egy szörnyű cselekedet és valahol meg is értem, de valahol mégsem. Egy feltételezés miatt ölte meg magát és habár ez tragikus sors, egyben önzőség is az én szememben, mert nem gondolt másokra, akiknek fontos és a könnyebb utat választotta. Ez attól függetlenül még emberi cselekedet, de nekem az érződött inkább a könyvből, hogy azért kell, hogy meghaljon, mert az írónő nem akarta, hogy ott legyen. Ez a többi karakterre is igaz. Vagy nem foglalkozott azokkal, akik végső soron nem voltak annyira fontos szereplők vagy, mint a srácot, aki plátói módon szerelmes volt a lányba, elköltöztette valahova. A lezárásnak egy igen egyszerű és könnyű módját választotta és nekem ez nem tetszett.
  Összefoglalva a könyv tényleg jól próbálja ábrázolni a világ negatív és könyörtelen oldalát, de se ezt se az emellett meglévő pozitív dolgokat nem tudja jól bemutatni. A karakterrendszere maga a káosz. A Harry Potterben is sok szereplő volt, de ott volt 7 könyv arra, hogy mindegyiket megismerd, itt meg nagy ívben sz*rt az egészre és csak odarakta az összeset. A helyzetek, a sorsok tényleg elgondolkodtatóak és mint ahogy azért próbáltam menteni a könyvet, van benne pozitívum, egyszerűen csak olyan sok hiba van benne, hogy az én kedvemet totálisan elvette az egész könyvtől. Van egy erős érzetem, hogy a többség azonnal rávágja, hogy mennyire jó a könyv, mert mennyi minden társadalmi problémát tartalmaz és mennyire komoly témákat ír le. Erre én azt mondom, hogy jó, igazad van, de olvastam már olyat, aki ezerszer szebben írta le és nem kellett a könyv felett szenvednem.
  Szóval biztos vagyok benne, hogy sokaknak tetszik és tetszeni fog, de én csak azoknak ajánlom, akik kellő háttérismerettel rendelkeznek és befogadóak egy kevésbé igényes műre, mert hogy ez a könyv nem olvastatja magát az biztos.

Star Wars Rebels, avagy szükség volt-e még egy történetszálra?

  Nemrégiben kaptam a hírt az egyik barátomtól, hogy „Figyeljél már, van új star wars!” Én persze csuklóból visszaválaszoltam, hogy persze, tudok róla, jövőre jön a Star Wars VII. Erre meglepetésemre kiderült, hogy tévedtem, mert ő nem a hetedik részre gondolt, hanem az új animációs sorozatra a Star Wars Rebels-re, azaz ha valakinek jobban tetszik a Star Wars Lázadókra.

  Meg kell, hogy mondjam, eleinte hallottam, hogy lesz valami, de igazából nem kötött le és el is felejtkeztem róla. Azt hozzá kell tennem, hogy a sorozat a Disney csatornán megy (te jó ég, azt se tudtam van ilyen) és hát én már nagyon nem az a korosztály vagyok, aki ilyen csatornát néz. Én lemaradtam ott, hogy a Disney mesékből meg Mickey egérből meg abból a gazdag, öreg kacsából áll és ennyi. Mindegy, nem ragoznám, engem régebben se kötött le a Disney és az hogy ma miből áll, azt tudja a fene. Lényeg a lényeg, rákerestem erre a sorozatra és volt olyan szerencsém, hogy meg lehetett nézni egy-egy részt bizonyos videómegosztókon. Ahogy kivettem, csak nemrég indult el a széria, szóval ez csak ízelítő a nagy „történetkibontakozás” előtt.

  De mielőtt nagyba belekezdenék a véleménynyilvánításba, muszáj feltennem egy kérdést. Tényleg kellett nekünk még egy star wars? Tényleg kellett nekünk egy újabb történetszál, újabb szereplőkkel? Már a Baljós árnyak megjelenésekor is hallottam feltenni a kérdést, hogy mi értelme volt ennek. Egy film-sorozatot folytatni szokás, nem visszamenőleg megmagyarázni dolgokat. Szerintem az ötlet, hogy legyen második trilógia, ami az előzményeket boncolgatja, jó ötlet volt. De nem feltétlenül így. Kezdjük azzal, hogy aki először látta Luke történetét, az elégedett volt. Kapott egy jó történetet, helyenként csavarral és jó szereplőkkel. És akkor még nem beszéltem a bolygókról, az ott lakókról, stb. A néző megkapta, amit akart, hazament és kész. Persze biztos furdalta az embereket a kíváncsiság, hogy vajon hogy lett Darth Vader, vagy hogy hogy győztek a lázadók, mikor csak a császár halt meg és attól függetlenül ott van egy igen csak nem elhanyagolható hadsereg. Szóval ezek és még több kérdés ott lehetett a levegőben, de végső soron kerek volt a történet és a többi a fantáziára volt bízva. Szerintem így a legjobb, főképp egy fantasy/sci-fi filmben, hogy van hely a saját képzelőerőnknek. Tehát ha innen közelítjük, nem volt rá szükség. Mi miatt mondom, hogy nem így kellett volna? Az első két rész, mint film, el lett cseszve, ezen kívül a karakterek sem voltak túl megnyerőek számomra és a történet se vett le a lábamról. Most persze lehet hozni az ellenérveket és élve máglyán elégetni, de nekem nem tetszett, hogy az egész történetnek kiindulópontja ilyen kereskedelmi marhaságból indult ki, vagy Darth Maul karaktere nem volt jól kidolgozva, a jedik nem érezték meg ki a gonosz és igazából tök feleslegesen uralták az erőt, mert olyan értelemben nem kezdtek vele semmit, hogy megelőzzék a bajt. A harmadik rész már jobb volt, de ott meg az nem tetszett, ahogy Darth Vader megszületett. Továbbá azt sem értettem, hogy Anakin a Császár miatt úgy tudta, hogy megölte a haragjával a szerelmét… és később nem kezdett el gondolkodni azon, hogy mégis, hogy lehet, hogy van két gyereke, ha megölte Padmét? Ez az újabb trilógia több gondot hozott/okozott, mint hasznot. Persze anyagilag totál megérte a készítőknek, azt meg kell hagyni.

  A Star Wars, mint univerzum szinte korlátlan, szóval mindenféle történettel ki lehet egészíteni, amennyiben persze nem mond ellent a többinek. Egyébként, aki jobban járatos ebben a világban az észrevehette, hogy van itt könyv, ami kiegészíti az eredeti történetet, van számítógépes játék, ami vagy a filmeket dolgozza fel/egészíti ki, vagy alternatív történetet vázol (pl.:Force Unleashed), készültek más animációs sorozatok is belőle, amatőr filmek stb.

  Én amellett foglalok állást, hogy a Star Wars-ot lehet bővíteni egy bizonyos szintig (megjegyzem, ehhez már lassan elérünk az első két trilógia időtartamát tekintve, lévén, hogy ide akarnak minél többet bezsúfolni), de ezt nem mozifilmekkel kéne, hanem például könyvekkel. Aki jobban érdekelt az beszerezhesse ezeket, az átlag nézőt meg hagyjuk békén azzal, hogy ennek a háttértörténetnek ez a háttértörténete vagy éppen folytatása, mert úgyse érdekli plusz csak összezavarjuk vele. Feleslegesen nem kell a nagyközönség elé vinni a mindenféle történeteket. Tudom, hogy ez csak egy animációs sorozat, de biztos vagyok benne hogy el fog jutni minden fanhoz és amúgy is jön a hetedik rész, amire nem biztos, hogy szükség van és ha így haladunk, majd időközönként csak azért is kidobnak egy-egy filmet, amitől majd szép lassan szétesik ez az univerzum és a filmek meg mehetnek a 99Ft-os részlegbe helyet foglalni.

  Most viszont térjünk rá a sorozatra. Mint az elején említettem a sorozat neve Star Wars Rebels, ami rögtön sejteti, hogy a Birodalom létrehozása után járunk és ez így is van. És itt jön be az első probléma. Most biztos azt gondoljátok, hogy de hát még semmit nem mondtam és már problémám van? Ha nem írja át teljesen az eddigi történetet, akkor én már nem látom értelmét a nagy egész szempontjából. Persze, majd biztos lehet aggódni a karakterekért meg minden, de végső soron tudjuk, hogy nem ők hozzák majd a feloldozást, nem ők döntik meg a Birodalmat. Tehát végül vagy meghalnak vagy a feledésbe vesznek. Tudom, ez könyörtelenül hangzott, de emiatt számomra nincs az egészben feszültség. Ettől függetlenül még lehet jó a történet, de addig még várni kell.

  A főhősök gyakorlatilag egy lázadó csapat, aminek a tagjai Kanan, Ezra, Zeb, Sabine, Hera és egy droid. Ez a csapat egy nagy űrhajóval utazik és ahol tudnak segítenek és sokszor bajba kerülnek. Itt akár be is fejezhetném, mert egyelőre tényleg nem lehet sok mindent kiszedni ebből, de azért van itt még pár dolog. Kanan például egy jedi, aki túlélte a 66-os parancsot. Igazából ezen nem akadok fenn, mert akár el is tudom képzelni, hogy pár jedi túlélte, mert éppen nem voltak ott és később el tudtak szökni vagy valami. Ami viszont egy kicsit kiverte nálam a biztosítékot, hogy miért kellett lemásolni Kyle Katarnt? Kyle Katarn egy számítógépes játék ikonikus karaktere, de ettől függetlenül egy olyan karakter, aki mára hozzátartozik a star wars univerzumhoz és nem illett volna róla másolni. Nem értem, hogy a készítőknek miért nem volt valamivel több kreativitásuk. Bár részint lehet, hogy pont emiatt lesz jó a karaktere. Ezráról meg kiderül, hogy vele van az erő, tehát adott a főhős, akit ki kell képezni, hogy jedi lehessen és segítsen a Birodalom ellen. Bár kíváncsi vagyok, hogy lesz-e valaha lézerkardja, amikor az nem terem csak úgy ilyen időkben, mert amúgy eddigi egyetlen fegyvere egy kis sokkolócsúzli vagy mi. Sabine a vagány tinilány szerepét tölti be, aki szeret robbantgatni, de fogadni merek, hogy lesz benne rész, amikor kiderül, hogy a vagány viselkedés mögött van egy sebzett lélek. Zeb egy nagydarab kihalt faj utolsó példánya, aki erős és mogorva és emiatt a fő humor forrása. Hera az űrhajót vezeti, ezen kívül eddig más értelmét nem láttam, amúgy az űrhajó enyhe túlzással egy Ezeréves Sólyom koppintás és legvégül van egy droid, ami R2D2 megfelelője. Tehát végső soron az eddigi történeti elemekből kiszedtek dolgokat, kicsit átalakítottak és berakták ide. Emiatt persze nem kell, hogy rossz legyen ez a sorozat, csak egy ténymegállapítás. Van viszont egy hiba, amit a karakterek is tudnak és végső soron ki is mondanak. Ők a lázadók, de csak öten vannak és egy droid. Ezen felül Kanan és Hera nyíltan tudnak dolgokat, amiket a többiek nem és nem hajlandóak valami miatt elmondani. Ez aztán a nagy csapatösszhang… Persze a végén majd úgyis kiderül, a kérdés csak az, hogy mikor. Ezt előre borítékolom. Ezek fényében meg nem tudom milyen sikereket lehet tőlük elvárni. Mert sikerek biztos, hogy lesznek, de akkor meg az ellenségnek kell nagyon hülyének lennie. Na mindegy ezt nehéz előre megjósolni. Azért a gonoszokról is érdemes szót ejteni. Van Kallus ügynök, aki valami birodalmi katonai kapitány vagy mi a szösz. Ő az a tipikusan erős, jó harcos, kissé egoista, győzelmet imádó karakter, akit mindenki utálni fog és a bukását akarják majd látni. De ez így unalmas lenne nem igaz? Ezért kapunk egy új sith-et! És mégis miért? Nem tudom! Az, hogy miért kellett bele egy új sith, fogalmam sincs. Az új sith neve az Inkvizítor. Semmi Darth vagy valami… csak ennyi. Azt elhiszem, hogy a klónháború alatt lehetett mondjuk plusz egy sith, de itt miért? Ha Palpatine-nak lett volna nyíltan egy másik tanítványa, arról tudnánk nem? Meg akkor nem az lett volna a logikus, hogy amint lehet félreállítja a tüdőbajos Vadert és lecseréli rá? A karakter pusztán azért van, hogy legyen majd lézerkardcsata, legyen egy sith, akit le lehet győzni. Mert mint már említettem, a főszálba nem avatkozhatnak bele. Mentségére szóljon a sorozatnak, hogy ekkoriban Luke még nem aktivizálta magát, mint a lázadók embere, szóval ez az előtt történt. De ez nekem akkor is egy kicsit a Star Wars megerőszakolásának tűnik. Elvégre gondoljunk csak bele, hogy nagyban megy a reklámozás az új Star Wars filmről, ezért még gyorsan kidobnak egy új történetszálat. A készítők valószínűleg gondolkoztak, hogy a klónok háborúja most nem játszik, meg arról már amúgy is volt másik sorozat, akkor találjunk ki valamit az első trilógiába! Egy kis plusz bevétel. Nyilván nem rakhatták a Császár halála utánra történéseket, ezért berakták arra az időintervallumba, amikor igazából kialakult a Birodalom és elnyomott mindenkit. Szinte elképesztő már számomra, hogy találnak egy icipici kis helyet ebben a történetben és azt is telerakják.

Tudom, hogy sokan valami pozitív kritikára számítottatok és megkockáztatom, hogy már többen meg is szerették ezt a mesét úgy-ahogy, de nem tudom lelkiismeret-furdalás nélkül azt mondani, hogy ez egy jó sorozatnak ígérkezik. Egyrészt csak pár rész jött ki, emiatt nem kell messzemenő következtetéseket levonni. Másrészt sok lenyúlás van az alapsztoriból, persze jótól lopni nem bűn, de felmerül a kérdés, hogy a többinél lesznek-e kreatívabbak vagy csak ennyire futja. Én igyekszem megadni ennek a sorozatnak az esélyt, de meg kell hogy mondjam, egyelőre abban sem vagyok biztos hogy van ennek a mesének létjogosultsága a Star Wars univerzumban és nem csak egy agyatlan rajongótábornak készített valami, amit majd úgyis néznek, mert Star Wars.

  Végső soron tényleg azzal zárnám, hogy nem biztos, hogy jó úton halad ez az egész, függetlenül attól, hogy Disney vagy nem Disney. Ez a sorozat is lehet, csak arra lesz jó, hogy majd készítenek mindenféle akciófigurákat, meg posztereket, meg pólókat és majd a gyerek azt veteti meg a szüleivel, mondván, hogy megy a mesecsatornán meg van benne lézerkard. Ha ez a balsejtelmem beigazolódik, majd olyan történetek lesznek, mint „R2D2 hétköznapjai”, ami a maga formájában akár érdekes is lehet, de totál felesleges. Az egésznek a koporsószöge az lesz majd, amikor Jar-jar is külön műsort kap. De reméljük tévedek és hogy ez sosem jön el és ez a sorozat is be tudja majd bizonyítani, hogy érdemben hozzá tud tenni valamit nagy történethez.