Élménybeszámoló - A beavatott: A Hűséges

  A beavatott trilógia számomra mindig is egyfajta kakukktojás volt a filmek között. Nem tudtam sem kifejezetten szeretni, sem utálni. Az első két rész egyszerre bővelkedett akcióban, romantikában és társadalomkritikában egyaránt, mégsem tudtam eldönteni mit is akar a film. Mint ami egyre inkább csak fokozza a dolgokat, de nem tudja hova tart. Szóval vártam a harmadik részt, hogy választ kapjak a kérdéseimre és egy élményt, ami elkápráztat, mert ez a film-trilógia képes rá.

  Leszögezem az elején, hogy a Hűséges jó film. Sajnos nálam a várt katarzis elmaradt, de nézzük is miért gondolom ezt. A film ott kezdődik, ahol a második rész véget ért, tehát a kerítés kinyílt, ezzel utat engedve a többi ember megkeresésére. Nem akarok spoilerezni, de nyílván lesz majd valami kint, mert különben miről szólna a film. Viszont nekem azonnal szöget ütött a fejemben, hogy bár nekik most már van esélyük kimenni, lesz-e változás? Élnek-e vele? De hogy tovább bonyolítsam a dolgot, a film nézése közben megfogalmazódott bennem egy gondolatsor, amit úgy neveztem el "Tom és Jerry effektus". Mert bár az egér mindig előjön és borsot tör a macska orra alá és sokszor kifejezi helyzeti fölényét, végül mindig ő menekül vissza a biztonságos búvóhelyére, ergo minden egyes tette a nagy egészt nézve nem változtat semmin, mert a felállás ugyanaz marad.
  Itt jön be a film legerősebb oldala, a társadalomkritika. A helyzet ugyanis az, hogy az előző vezért megbuktatta egy csoport. A diktatúra véget ért és a csoportok is megszűntek. Ilyenkor viszont jön egy apró probléma, miszerint mi legyen ezután? A következő rendszert ki vagy kik vezessék és hogyan? A hatalom új irányítóját feljogosítja-e az előtte lévő uralkodó tettei a bosszúállásra vagy fontosabb a bosszún felülkerekedni és továbblépni? A film nagyon jól mutatja be az ostoba ember példáját, aki gondolkodás nélkül vérontást akar bosszúból és az embert, aki szintén gondolkodás nélkül tesz meg mindent a vezérnek csak, mert ő a vezér. A jó, hogy ezeknek megvannak az ellenpárjai is a filmben. Az emberi sorsok, viselkedések és döntések nagyon jól be vannak mutatva a változások tükrében és bár nézőként, külső szemmel könnyebb a helyes utat látni, a valóságban is majdnem ugyanígy mennek a dolgok. A felsőbb hatalom önkényes befolyása a társadalom alsóbb szintjeire és a "cél szentesíti az eszközt" elv szintén domináns a filmben, le a kalappal előttük.
  Térjünk rá a szerelmi szálra, mert az is van. Ez csak egy része a filmnek, tehát ne várjon senki nagy romantikát. Igazából a recept itt nagyon egyszerű. A főszereplők szerelmesek, de történnek  dolgok és bizonytalanná válik a kapcsolatuk, de aztán minden helyre áll. A bizonytalanná válás miértje szerintem elég komplex és végső soron tetszett, hogy ha már egy ilyet bele akartak tenni, akkor azt így tették, viszont el tudtam volna viselni más karakterek között is valami új kapcsolatot, hogy ne csak és kizárólag két ember szerelme legyen a középpontban, amikor csoportokról, egy komplett társadalomról szól a film, de ez az én véleményem.
  Akció. Ami van benne az jó, csak valahogy kevés. Ne értsetek félre, vannak jó jelenetek, de össz-vissz egy jó ötletük volt a harcokat tekintve és kész. A többi meg a már megszokott lövöldözünk, menekülünk rész. Nem igazán tudok ehhez mit mondani, mert egy oldalról helyt áll ezen a téren a film, másik oldalról meg úgy érzem, lehetett volna több is, mert ha már bővült a sci-fi elemek tárháza, akkor ezen a területen is lehetett volna több.
 Karakterek részéről nincs változás. Ezt úgy értem, hogy nulla. Trissnek van egyfajta jellemváltozása, de ennyi. Meg ha már itt tartunk, a harmadik rész rengeteget megőrzött vagy lemásolt a második részből. Ez önmagában nem probléma, saját trilógiáján belül azt csinál, amit akar, ha a nagy egészt nézve az eredmény jó, itt viszont volt hogy azt éreztem, hogy a második részt nézem újra, csak kicsit változtatva helyenként. És a vége hogy tetszett? Hát... mintha vége is lett volna meg nem. Lezárták a filmet, de úgy, mint akik megunták vagy elfogyott volna a pénz és gyorsan lezárták. Ez a "Srácok! Elfogyott a pénz. Gyorsan álljunk egymás mellé, meredjünk a naplementébe és közben mondjunk valami megható szöveget." érzés volt. De lehet, hogy ezt csak azért mondom így, mert a végére még belefértek vagy bele kellet volna, hogy férjenek dolgok, de ez nem történt meg és ez bosszantó volt. Ami még zavart engem az az, hogy Triss a főszereplő, ez tiszta sor. Kiderült az első részben és a második részben is, hogy különlegesebb a különlegesebbek között és kapott mindenféle jelzőket és most sem állhatták meg, hogy ne kapjon újabb titulust. Engem már ez nagyon zavart, hogy ha egyszer eldöntötték és elmondták, hogy ő a legkülönlegesebb, akkor tessék békében hagyni ezt a szálat és mással foglalkozni. Milyen lenne ha Harry Pottert is csak úgy emlegetnénk, hogy "A legfiatalabb fogó, aki meg tudta szerezni a Bölcsek kövét Voldemort elől, aki kinyitotta a Titkok Kamráját és legyőzte a bazilikuszt, aki...." értitek. Egyszerűen felesleges. Nem kell túl cifrázni.
  Utoljára még kitérnék a címre. "A hűséges" cím lehetne sokat sejtető, keveset mondó cím is, adott esetünkben viszont nem tudom hova rakni. A főszereplő hűséges maradt a barátaihoz, szerelméhez, az eszméihez és ez szép és jó, de ez kb alapfelállás. Ráadásul szerintem nem egyes számba kéne beszélni, hanem többes számban, mert nem csak Triss volt ott, hanem a barátai is és ők is hasonlóképpen viselkedtek.
  Végeredményben nem mondom azt, hogy ne nézzétek meg, mert tényleg jó film, de aki szkeptikus a filmmel kapcsolatban és sajnálja rá a pénzt, az nem veszít vele olyan sokat. Rajongóknak viszont megéri.
  

Két MAJDNEM jó film: Krampusz és Sicario

  Általában minden témának legyen az film, könyv vagy vers igyekszem külön bejegyzést szentelni, de most kivételt teszek, mert ezt a két filmet a közelmúltban láttam és hasonló érzésekkel távoztam a székemből. Ez egy élménybeszámoló, tehát ne várjatok széleskörű kritikát.

  Kezdjük a Krampusz című filmmel. Ez egy klasszikus horror film igazából se több se kevesebb. Nem azt mondom, hogy hatalmas reményekkel ültem be a filmre, mert ez nem lenne igaz, ugyanakkor érdekelt egy olyan film, ami végre nem a szokásos "megjött a télapó és mindenki boldog" eszmén alapul, hanem a karácsonyi filmeket végre más műfajból közelíti meg. Tegyük a szívünkre a kezünket és mondjuk ki. Annyi ugyanolyan sablon karácsonyi film van, hogy már mindenkinek a könyökén jön ki és a Reszkessetek betörőkről akkor még nem is szóltam. 

  Na de attól, hogy valami formabontó, automatikus hogy jó is lesz? Persze, hogy nem. Az alapkoncepció az, hogy idén nem a mikulás jön el, hanem a krampusz. A történet egy elég valósághű jelenetsorral kezd, Adott egy család, anyu, apu és egy gyerek, akik készülődnek a karácsonyra és ezzel együtt a rokonokra is. Ám az egész kicsit sem idilli. A háznak szépnek kell lennie, az ételnek finomnak kell lennie, mindennek tökéletesnek kell lennie és persze minden borul, amikor a vendégek megérkeznek. A gyerkek veszekednek, kisebb-nagyobb beszólások hangzanak el, szóval maga az ünnepi hangulat nincs meg. A főszereplő kisfiú annak ellenére, hogy tudja, hogy nincs mikulás, mégis ír levelet a télapónak a kívánságaival. Természetesen kicsúfolják és emiatt széttépi a levelet és kihajítja az ablakon. Amúgy fontos megjegyeznem, hogy a történet Amerikában játszódik és ott az ajándékot a Mikulás hozza, nem a Jézuska. Ezt csak az egyértelműség kedvéért írtam.

  A Krampusz lényegében azokat látogatja meg, akiknél nincs meg a karácsonyi hangulat és a szeretet és kezdetét veszi a mészárlás. Nem fogom leírni, hogy kit, mikor és hogy öl meg a Krampusz, mert akit érdekel úgyis megnézi és ezt nem akarom lelőni. Azt azért elárulom, hogy a film gond nélkül helyt állna a 99Ft-os részlegen, mert még ha komolyabb alkotásról van is szó, érdemben nem sokat tud felmutatni. Pontosabban hiányoznak dolgok. Öldöklés van, mert hát ugye mégis csak horror, de nem igazán ijesztőek. Persze az érzékenyebb lelküeknek talán igen, de rosszat álmodni garantálom, hogy nem fogtok tőle. Plusz kiszámítható, hogy kit mikor... Meg ha már itt tartunk, volt egy jelent, ami nekem szemet szúrt. Krampusz használ játékokat is, na most egy játék még ha dúsítjuk is egy-két fém alkatrésszel, nem lehet túl nehéz, max 5 kiló. Nem egy nagy játékról van szó. Az volt számomra vicces, hogy ez a játék ledöntötte a lábáról az egyik karaktert, eddig ez oké, de utána meg ott küzdött vele a nő, mintha legalább egy másik emberrel birkózna és nem értettem miért nem emeli fel dobja el a francba vagy akármi. A filmben rengeteg klisé van, ezzel nem is lenne nagy gond, elvégre ma már nehéz új horror filmet csinálni, lévén már ötletbelileg nem nagyon tudnak újat kitalálni, a gond inkább azzal van, hogy volt egy tök jó alapötlet és ezt nem használták ki teljesen. Horror szinten nem túl erős, de nem is túl gyenge a film, de ha már kitalálták ezt a sztorit, ami egyébként tök jó ötlet, akkor kicsit többet akartam volna tudni magáról a Krampuszról. Tudunk meg róla pár dolgot a filmben, de ez egyszerűen még így is kevés. 

  Több kellett volna belőle, mert alapjába véve ez nem egy rossz film. Vannak benne jó megoldások, jó ötletek, a színészi gárdára sem lehet különösebb panasz, egyszerűen csak annyi, hogy több kellett volna abból, ami egyedivé tehette volna a filmet.

Sicario

  Na ezt a filmet viszont vártam, nem is kicsit, mert az a színésznő játszik benne, aki a Holnap határában is volt. Ha így nézzük, ez egy hatalmas pofára esés volt a részemről. A film 2 órás és azt hittem elalszok.  Az alapsztori itt sem lenne rossz, íme (Port.hu):

"Az emberrablási ügyekre specializálódott FBI ügynök, Kate Macer (Emily Blunt) és csapata egy bevetés során falba temetett, rothadó hullákra bukkan a Diaz család házában. Kate-et ezután felkérik, hogy vegyen részt egy titkos akcióban az Egyesült Államok és Mexikó területén ténykedő hírhedt Diaz klán és vezetője, a véreskezű drogbáró elfogására. A klán a könyörtelen Sonora kartell tagja, amely a drogcsempészettől az emberrabláson át a hidegvérű kivégzésekig a szervezett bűnözés minden területén jelen van a közép-amerikai régióban. A mexikói bűnbanda terjeszkedését egyre nehezebb megfékezni, a korrupcióban már több ügynök is érintett. Egy kolumbiai bérgyilkos, Alejandro (Benicio Del Toro) és Matt Graver különleges ügynök (Josh Brolin) vezetésével szigorúan titkos egység indul Ciudad Juarez felé. Az idealista Kate a csapat egyetlen nőtagjaként szintén velük tart, és hamarosan olyan véres háborúban találja magát, ahol az ellenfél semmilyen szabályt nem tisztel. Őrült gyilkosok és ártatlan emberek egyaránt áldozatul esnek a sötét, alvilági küzdelemnek, amelyben tiszta eszközökkel, úgy tűnik, lehetetlen igazságot szolgáltatni."

  Szóval ez a rész rendben is van, a baj, hogy kb tényleg csak addig van rendben, amíg le van írva. Kate tényleg jó ügynök, a helyzet tényleg komoly és minden adott, hogy jól működjön a film és mégsem. De folytassuk a pozitív dolgokkal. A karakterek nagyon jól ki lettek találva, mindenkinek meg volt az egyedi saját stílusa, amit meg is tartott. Az is tetszett, hogy sokszor a kamera egész messze volt, így szép képet kaphattunk a tájról, néha meg nagy közeli volt, mintha mi is ott lennénk. A történet is jól el lett találva és jól be lett mutatva a kegyetlen valóság. Lényegében minden szép és jó, csak maga a film nem működik, mert még az első órában le is tudott kötni, onnantól kezdve már azon gondolkoztam mit egyek vagy mivel tudnám elfoglalni magam. Nagyon lassan halad a cselekmény és amikor halad, akkor se teljesen érthető mi merre hány lépés. Meg egyszerűen kevés benne az akció és nincs benne kellő feszültség. Persze fontos dolgok hangzanak el, de amikor már alapból nem értem mi zajlik és a főszereplő is csak értetlenkedik és az ég egy adta világon kívül nem történik ezen felül semmi, akkor az embernek elege lesz. És ez megy folyamatosan... nem értjük mi van, a főszereplő se és amikor valamit elárulnak, az se mondd túl sokat, mert megint ott vagyunk, hogy még mindig nem tudunk semmit. Akció meg nagyon kevés van, szóval még azt se lehet mondani, hogy de legalább az leköt. De tudjátok mit? Nem ez a baj ezzel a filmmel. Az egyetlen igazi probléma az Kate Macer. Nem, nem a színésznő mielőtt félreértenétek, ő jól alakít, hanem maga a karakter. Ez a nő semmit nem változik a történet alatt, pedig neki kellett volna, legalábbis szerintem. Az elején ő a nagy reménység, aztán amikor jönnek a cselekények csak rosszul van meg kiakad meg stb. Nem nő fel a feladathoz és csak úgy ott van, mint egy potyautas. Nincs semmilyen személyiségfejlődése és ez a hiba. Minden változik körülötte és ő nem hogy nem tart lépést vele, meg se mozdul. A film végi végső bevetésnél az első dolga, hogy elejti a fegyverét.... Tudjátok mit kellett volna csinálni a film során? Meg kellett volna tanulnia keménynek és kegyetlennek lennie. Feladni az olyan eszméit, amik abban a világban már semmit sem érnek és végül visszatalálnia önmagához. Ha egy ilyen lelkiutat jól tudtak volna ábrázolni ez egy tök jó film lett volna, de így nem az.

  Azért nem mondom, hogy rossz film, mert van benne dráma és ha úgy nézzük, hogy Kate-et csak beleráncigálták ebbe az egészbe, mint tehetetlen tényezőt a film helyt áll és más megvilágításba kerül. Ha nyitottak vagytok az ilyen témára, tegyetek vele egy kísérletet, de egy jó tanács. inkább társaságba nézzétek meg, mert úgy könnyebb elviselni még ha rossz is.

Egy kis művészet #4 - Kétségek között

Sziasztok!

Mivel már rég volt, hogy utoljára verset osztottam meg a blog oldalamon, ezért úgy döntöttem, hogy ideje ez ellen tenni. Gondolkoztam, hogy felvezessem-e a vers témáját valahogy; beszéljek-e párkeresés problémáiról meg hasonlókról, de végül úgy döntöttem, hogy maga a vers többet mond mindennél és jobb ha mindenki ennek megfelelően találja meg a rá igaz (vagy ismerős) részét. Háttértörténetnek annyi, hogy kb egy fél évvel ezelőtt volt egy fogadás egy barátom részéről, miszerint ki tud hosszabb, bús (azaz nem a rózsaszín szivárványos) szerelmes verset írni. Továbbra sem szeretném kiteregetni a magánéletemet, mindenesetre annyit elárulok, hogy ez a vers teljesen spontán jött, majdnem egy levegővétellel. Írás közben jöttem rá, hogy ennek a témakörnek mennyi kiaknázatlan területe van, amikbe én csak bele-belenyúltam, de úgy éreztem pont ettől lett jó. Remélem a ti tetszéseteket is elnyeri! :) (ígérem egyszer hozok már egy pozitív hangvételű verset is)


Kétségek között

Nehezen szólal meg a szív húrja,

csak sír, mint a hegedűn a bús nóta.

Bonyolult ennek a megfogalmazása…

Kétség, csalódás vagy bánat?

Hitegethetem magam szép szóval,

hogy amit gondolok valóra vál holnap,

hogy amit eddig tettem nem volt hiába

s legvégén szívemnek nem lesz hiánya.

Ostoba szavak, bolond beszéd!

Csak aki süket és vak, az remél!

Kétségek között az én lelkem,

megoldás erre nincs a Hitben.

Elegem van a tétlen várakozásból,

elegem van a folytonos csalódásból.

Kit szeretek észre sem vesz,

csak az marad, hogy tűrjek és tűrjek…

De már engem többet nem érdekel semmi!

Megmutatom, hogy lehet itt még mit tenni!

Ha ránézek elakad a szavam,

akadjon el örökre ha ez így marad!

Az álmot valósággá kreálom,

nem leszek többé csendes, jámbor.

De mi van ha megint csak áltatom magam?

Mikor cselekedni kéne meggondolom magam?

Mikor szólni kéne elakad a szavam?

És csak csöndesen állok, magamba fojtom önmagam…

Kéne valami égi csoda, valami segítség,

a lány szeressen belém és önként jöjjön elém.

Ha ő kezdeményezne talán tudnék válaszolni,

talán nem csak a nevemet tudnám eltátogni.

Vagy ha megszállna engem egy szellem

és ő beszélne velem helyettem…

Ha kell Cupidót rángatom ide,

érzéseimet nyilaiba töltöm bele

és azzal teremtek testet

vágyaim tömkelegének.

Emlékszem.

Volt hogy pár percig beszéltem vele

Emlékszem.

Volt hogy majdnem mondtam valami értelmeset,

de aztán elrepült az a pár perc

és úgy ment minden, ahogy mennie kellett.

Én messziről tovább bámultam,

szavaimat magamban suttogtam.

Ő túllépett azon a pár percen,

szemem követte, de testem már nem.

Lehet, hogy ez az én keresztem?

Egy magányos koporsó a hegyen?

Ez már vajon mind eldöntetett?

Nem, én az ilyenben nem hiszek.

Lehet a valóság ellent mond nekem,

de nem azért buktam el ezerszer,

hogy az ezeregyediknél azt mondjam: Vége!

Talán nem ő az igazi, az is lehet.

De biztos vagyok, hogy van egy helyem

ahova egyszer hazamegyek

és ott lesz ő, akit most csak keresek.

Könyvbemutató: Jo Nesbo - Vér a havon (élménybeszámoló)

Sziasztok!

  Nemrégiben volt szerencsém befejezni Jo Nesbon Vér a havon című krimijét. Nem titkolom, én nagyon szeretem a krimiket, legyen az jelen esetünkben skandináv krimi vagy pszicho krimi, de említhetném a klasszikusoskat is Agatha Christie személyében.

  Nem tudom ki hogy látja vagy mennyire vette észre, de a mai krimihozatal nagyot változott és valamilyen értelemben egyre egyhangúbb. Itt most leginkább arra gondolok, hogy szinte már kötelező alapnak számít a brutalitás, szexualitás és egyéb dolgok nyílt ábrázolása. Ez szép lassan azt eredményezte, hogy ma egy krimi író meg sem rendül igazán attól a gondolattól, hogy részletesen leírjon egy gyilkosságot vagy egyéb morbid dolgokat. És az olvasók láthatóan ezt élvezik. Az idősebb olvasók már minden bizonnyal fel vannak háborodva, hogy ma már ilyenek megjelennek a könyvesboltokban és végső soron jogosan teszik. Én személy szerint részint egyet értek azzal, hogy bizonyos tabukat döntögetnek le az írók, másrészről viszont nem annyira.

  A jó az egészben az, hogy kötetlenebb lehet egy mű attól, hogy ha az író leírhatja azt, amit szeretne, ezáltal nem kell kínos utalásokat tenni a könyvben egy-egy dologra. Az olvasó is jobban tud azonosulni a könyvbeli világgal és jobban át tudja érezni. Az hogy ez kinek jó, kinek nem, egyéni döntés. A baj ott kezdődik ha ez a fajta kötetlenség nem jó kézbe kerül. Egy gyilkosság le lehet írva akár egy sorban, de akár egy oldalon keresztül is, ahogy a helyzet kívánja, de ha a leírása értelmetlenül brutális, akkor azzal csak azt éri el az író, hogy az olvasó lerakja a könyvet, megiszik egy üveg sört, aztán mágján elégeti a könyvet, hogy ő többet ilyet nem vesz mégegyszer a kezébe. Kicsit durva volt a hasonlat, de a lényeg, hogy minden krimi alá kell egy megfelelő stílus, amivel el lehet adni. Legyen leírva a gyilkosság, legyenek leírva a dolgok, de ne legyen gyomorforgató az egész indokolatlanul.

  És itt jön az, hogy persze rámennek a durva helyzetekre, de vajon mi van a történettel? Nagyon ügyelni kell arra, hogy egy jelenet jól legyen megírva, de ahhoz mégtöbb odafigyelés kell, hogy az egész sztori jó legyen. Izgalmas párbeszédek, fordulópontok, jó karakterek, karakterfejlődések, váratlan helyzetek stb. Szerencsére ez hellyel-közzel hozza az elvárt szintet és születnek nagyon jó könyvek, de lássuk milyen is a "Vér a havon" című könyv.

  Jo Nesboról azt érdemes tudni, hogy egy eléggé összetett fazon. Focistaként kezdte, aztán volt katona, pénzügyi ellenőr, zenész és nem utolsó sorban író. Az hogy valaki ilyen sok téren megfordult két dolgot eredményezhet. Vagy sokrétű tapasztalattal bír, így van honnan ötletet merítenie jó történetet írni, vagy az élete összes területén megbukott vagy megunta és mindig mást keresett helyette. Távol álljon tőlem, hogy én bárminemű következtetést vonjak le, de ezt azért nem árt szemünk előtt tartani a könyvvel kapcsolatban.

  A történet egy Olav nevezetű férfiről szól, akinek diszlexiája van, de ennek ellenére szeret(ne) olvasni. Mivel lényegében mindenben tehetségtelen így bérgyilkosnak áll. (Kedves gondolat. Ha valaki nem ért semmihez, legyen bérgyilkos! Más választása biztos nem volt...) Egy lányba szerelmes, Mariába, aki pedig siketnéma és sánta. Aztán persze jönnek a "fordulatok" és találkozik egy másik nővel, akibe azonnal beleszeret, a baj csak az, hogy a nő az ő főnökének a felesége és a főnöke azt a megbízást adja Olavnak, hogy ölje meg a feleségét.

  Ez igazából már a könyv hátoldalára le van írva és nem túlzok ha azt mondom, hogy a könyv 80%-át le is fedi ez a pár sor. Nem szeretnék nagyon belemenni a könyvbe, ad egy mert a maradék tartalmat nem akarom lelőni, ad kettő, olyan cérnavékony a története, hogy nehéz lenne miről beszélni.

  Itt jön az, amit az elején mondtam. Egy könyvnek oda kell figyelni a brutalitás nagyságára és a történet minőségére. A baj az, hogy itt egyik sincs meg. A könyv végén van egy durvább jelenet, de még az is csak akkor durvább, ha nagyon azt akarom, mert az is bénán van megírva. Az meg hogy egy bérgyilkos munkájában van vér, hát... nem fogtam tőle padlót. A történet egyszerű, lineáris, minimális csavarokkal, de ezek is olyanok, hogy vagy igazából tök mindegy vagy már előre lehetett sejteni. Egy szó, mint száz, engem nem tudott úgy meglepni a könyv, hogy azt mondtam volna "Ez igen, erre nem számítottam". De hogy teljesen korrekt legyek, a könyv végén van pár érdekes momentum, a baj az, hogy rosszul van megírva. Lehet a fordítás a baj vagy én nem tudom, de attól a rossz még rossz. A gond az, hogy egy ilyen egyszerű történethez nem illik a zavaros folytatás, pontosabban befejezés. Ha az egész könyv úgy lett volna megírva, ahogy a vége, akkor még jó krimi is lett volna belőle, de így olyan, mint aki a végére ébredt fel és jutott eszébe, hogy bele kéne rakni valami izgalmasat, kár hogy addigra értelmetlen és indokolatlan lett az egész. Persze lehet, hogy én nézem rossz szemmel és a vége csak egy csavaros fordulat arra, hogy mi is történt eddig, de valahogy nekem nem ez jött le.

  A karakterek rém egyszerűek. Van jó és rossz, van, aki jónak tűnik, de tudjuk, hogy rossz és kész. Érdekes, hogy ennek ellenére van benne egyfajta fejlődés, de mivel a vége majdnemhogy érthetetlen, már ebben sem vagyok biztos. A szereplőkre ezen túlmenően nem tudok mit mondani, mert habár a főszereplőt jobban megismerjük, így kapunk egyfajta előéletet, ami magyarázat lehet dolgokra, valahogy nem az igazi. Olav élete nem annyira megrendítő, hogy a szimpla sajnálaton túl érezzek valamit, nem annyira izgalmas, hogy többet akarjak megtudni róla és őszintén szólva inkább azt éreztem, hogy pusztán azért van leírva a múltja, mert valamivel többet kellett írni az amúgy is rövid könyvhöz.

  A személyes indíttatásokat meg lehet érteni, de átérezni már kevésbé. Ott van az ok-okozat meg minden, de nincs lelke az egésznek. Egy klisé helyzet klisé karakterekkel klisé végkimenetellel. Jo Nesbo belerakta  Olav karakterébe ezt a visszahúzódó, diszleksziás személyiséget, de érdemben nem kezd vele semmit. Sanyarú sors pipa, nehéz gyerekkor pipa, visszahúzódó természet pipa, de mindez meglehetett volna anélkül is, hogy beteg lenne a főszereplő. Nem akarok diszlexiásokat bántani, szó sincs róla, de nincs kiaknázva kellően ez az egész. Ezzel kapcsolatosan vannak jelenetek, nem azt mondom, de olyan, mint akinek ezen felül nem volt semmi kreativitása, rakjunk bele egy beteg embert, mert az izgalmas. Hát nem az. 

  A könyv végeztével komolyan azt vettem észre, hogy még ha helyenként le is kötött, nem volt maradandó pillanata. Ezt az élménybeszámolót is közvetlenül a könyv befejezése után írom, mert pár nap múlva könnyen lehet, hogy nem fogok rá emlékezni.

  Összefoglalva a történet primitív, össz-vissz pár csavar van benne, ami jó indulattal nevezhető érdekesnek, a karakterek sablon karakterek, csak a főszereplő diszlexiás, a végkimenetel előre kiszámítható, de egyúttal nem illik a könyv addigi menetéhez. Számomra ez kétség kívül a legrosszabb krimi, amit valaha olvastam, de a kezdők nyugodtan tegyenek vele egy próbát. Aki viszont jobban szereti a műfajt, az inkább ruházzon be egy másik könyvre, mert ezért is majdnem 3000ft-ot elkérnek, ami kissé pofátlan azért a majdnem 200 oldalért. Ebből a pénzből vegyetek inkább más könyvet, vagy vegyetek kaját, piát vagy amit szeretnétek.

Vélemény: Boggie - Eurovíziós Dalfesztivál

  Szeretném már az elején tisztázni, hogy nem tartom magam nagy Boggie rajongónak. Félreértés ne essék, szeretem a számait, egyszerűen csak nem az én stílusom, de ettől függetlenül ha a kedvem úgy tartja szívesen meghallgatom pár számát, mert ami jó az jó.

  Most hogy részt vett az Eurovíziós Dalfesztiválon szárnyra kaptak a dicséretek és ezzel együtt természetesen az elégedetlenek is kifejezték véleményüket. És épp ezért én is úgy döntöttem, hogy véleményt formálok.

  Ahogy olvasgattam a kommenteket, úgy döbbentem rá a tényre, hogy jó dal nincs. Talán ez így erős megfogalmazás, viszont be kell látni, hogy mindig lesznek fanyalgók, akiknek egy bizonyos része gátlástalanul lehordja az előadót, mert neki úgy tetszik vagy a másik kedvencem, amikor belemagyaráznak valamit a dalba és amiatt húzzák le. Lényegében a többségtől függ, hogy egy szám jó lesz-e vagy rossz. A probléma itt csak akkor van, amikor valaki úgy mond véleményt, hogy az vagy nem a valóságon alapszik vagy nincs érvekkel alátámasztva. De most térjünk rá Boggie-ra.

  Boggie a Wars For Nothing című számával indult és jutott be végül a döntőbe, ahol a 20. helyezést érte el. Ezúton is gratulálok neki és minden elismerésem! 

  Nekem a dal szövege nagyon tetszett. Tartalmas volt, de nem veszett bele a részletekbe. Olvastam olyat, aki már-már közhelyesnek titulálta az ilyen háborúellenes dalokat. Szerintem viszont ennek a dalnak abszolút van létjogosultsága a napjainkban és fontosnak gondolom, hogy a mai, zenében tucattermelő világban, szülessenek ilyen dalok, amikben van egy fontos üzenet.

  További kérdésnek felmerült az is, hogy miért ezzel a dallal kellett nekünk indulni? Nem-e lett volna jobb egy másik? Igazából ez szinte egy felesleges kérdés miután a közönség többsége rá szavazott, ergo az emberek többsége úgy gondolta, hogy ez a dal a legméltóbb rá idén, hogy kijusson. Ezt persze valaki jogosnak gondolja, van aki nem, ez ember függő. Mondjuk kicsit elgondolkodtató számomra, hogy az miért van, hogy ha valaki csinál egy háborús kegyetlenségről vagy a holokausztról szóló filmet vagy bármit, ott nem tesszük fel azt a kérdést, hogy miért erről csináltál filmet és miért ebből a szemszögből, itt viszont igen.

  Aztán jön a feketeleves, az előadásmód, ami talán a legtöbb kritikát kapta, miszerint semmi nem látszik Boggie arcán és sok mozgás sincs, ergo unalmas az egész. Sajnos ez nagyrészt így van, de kötekednék egy kicsit. Ez egy őszinte zene egy olyan szörnyű dologról, mint a háború. Milyen arca van egy őszinte arcnak? Ehhez a számhoz témájánál fogva nem megy a mosolygás és ha ezt így adta volna elő, akkor az olyan lett volna mintha azt se tudná mit énekel és nem venné komolyan az egészet. Mivel ez az alapkoncepció, nehezemre esik érdemben vitatkozni erről, mert valahogy mindkét oldalnak igaza van. Ha több életet rakott volna bele (több arcmimika, mozgás), akkor az olyan lett volna, mintha nem vette volna komolyan a dal lényegét, így meg legalább az ami, teszem azt igazán fontos, az megmaradt és hitelesen elő tudta adni.

  Egy szóval sem mondom, hogy ennek a dalnak kellett volna megnyernie a versenyt, de szerintem ez egy nagyon szép szám egy fontos problémáról és még egyszer gratulálok innen is Neki. 

 Ha már a versenynél járunk, természetesen meghallgattam a győztes dalt is és meg kell, hogy mondjam, nekem nem tetszett. Őszintén szólva én a döntőbe jutását is megkérdőjelezem a magam részéről. Szövegileg nem sok tartalmat hordoz magában (persze értem én az üzenetet, de körülbelül annyira mélyenszántó, mint egy gyerekdal, ami nem mellesleg a háttérről is elmondható) és én el is álmosodtam rajta. Ezt most nem irigységből írtam ide, de immáron az Eurovíziós Dalfesztivál számomra másodszorra bizonyította be, hogy az egész nem több, mint egy drága kirakatműsor. A döntőbe jutásig van értelme, mert oda tényleg a tehetségesebbek jutnak be, onnantól kezdve pedig nevetségessé válik az egész. Úgy gondolom jogosan merül fel a kérdés, hogy igazából miről is szól ez az egész. Az éneklésről? Az országok közti barátságról, hogy ki tud több szavazatot küldeni a másiknak? Vagy az egész meg van rendezve úgy ahogy van már az elejétől fogva? Nem tudom ezekre a válaszokat, de nekem annyira hiteltelenné vált immáron ez az egész, hogy jövőre tuti nem ülök le a tévé elé, hogy végignézzem.

Boggie – Wars For Nothing

https://www.youtube.com/watch?v=MdybVsBESQc




Kommentben hozzászólni, kulturáltan vitatkozni szabad (ezt nem betartva törlésre kerül az adott hozzászólás)

Könyvbemutató: +18 Hentai, előrajzolt gyilkosságok

  

Elsősorban fel kell hívnom az olvasó figyelmét, hogy az alábbi könyv, illetve annak a témája, ezáltal maga a blogbejegyzés is 18 éven felülieknek ajánlott, valamint kényes témákat érint szexuális téren! Egyúttal azt is le szeretném szögezni, hogy a következőkben csak és kizárólag a könyvről fogok írni, tehát ha dicsérem, akkor az a könyvre értendő nem pedig az adott témára.

A könyv műfaja erotikus thriller-krimi és emiatt lesz a könyv zseniális, másoknak pedig megvetni való. Nos, igen… sok ember gyomra még a durvább krimit sem veszi be, nemhogy a még erotikus jelenetekben bővelkedőt. Mert ez az. A könyvet April Kobe írta, aki tragikus hirtelenséggel 2003-ban elhunyt. Őszintén sajnálom, mert ha ilyeneket írt volna még, tuti, hogy megveszem. Nehéz megfogalmaznom mennyire jó is ez a könyv, de kezdjünk neki.

A történet Los Angelesben játszódik, ahol egyszer csak felbukkan egy sorozatgyilkos és elég furcsa módon szedi az áldozatait, ezzel munkát adva Ben Marsh és Ray Ricket nyomozónak. A sorozatgyilkos módszere azért különbözik az átlagtól, mert jelen esetekben nincs vér. Sok esetben egy sorozatgyilkos elviszi az áldozatok egy testrészét, de itt ilyen sincs. Tehát nem egy félőrültről van szó, persze úgy hamar ki is derülnének a dolgok, aki brutális módszerekkel kivégzi az áldozatait, hanem egy megfontoltabb valakiről. És ha ez nem lenne elég, akkor az áldozatok hentai képregények alapján vannak beállítva, tehát megölték őket, majd az illető az áldozatait beállította pontosan olyan környezetbe és testhelyzetbe (jelen esetekben megkötözve), ahogy az a hentaiban meg is volt rajzolva. Még a képregényben lévő spermát is imitálta a lányok testén. Ennél többet nem szeretnék elárulni, mert az már nagy spoiler lenne.

Mielőtt bárki megszólalna, hogy „Na nekünk már a Szürke 50 árnyalata is elég volt, Isten őrizz ettől”, akkor elmondanám, hogy NEM ugyanaz a kettő. Igen, mindkettőben van szex és brutalitás, de teljesen mások az előzmények, a célok és a mondanivalók és tegyük hozzá, hogy a helyzetek is teljesen mások, szóval ne gondolkozzon senki felületesen.

A gyilkosságok megtörténtével elindul a nyomozás, hogy miért, hogyan és ki vagy kik az elkövetők? Nagyon tetszett, hogy a japán kultúrát egyáltalán nem hanyagolta el az író. Los Angelesben járunk így ez kikerülhetetlen lett volna, de azért nem mindegy, hogy valaki csak leírja a törzsanyagot, ami alapján értsd meg és kezdj vele valamit, vagy részletesebben mesél és többször próbálja veled megértetni nem csak magát a hentai-t mint erotikus képregényt, de mint a japán kultúra egyes elemeit. Persze ne essünk túlzásokba, a könyv nem egy enciklopédia a japán kultúrához, de részletesen elmagyarázza, hogy mi is az a hentai, milyen előzményei vannak és hogy a japán szemlélet milyen egyáltalán. A könyv egyébként fel is vállalja, hogy a nyugati emberek számára a japán gondolkodás nagyon nehéz, szinte lehetetlen, de az ebből fakadó hiányosságokat ügyesen kiküszöböli a könyv. Fontos kihangsúlyoznom, hogy a nyomozás előrehaladtával maguk a nyomozók sem tudnak többet, mint az olvasó. Többször elhangzanak az információk és az ebből levont következtetések, szóval senki sem lesz lemaradva és az olvasó is szép lassan a könyvvel együtt értheti meg a történteket. Hozzá kell tennem, hogy korántsem olyan tiszta a kép. Sőt. Mivel kevés információjuk van, nem tehetnek mást, mint várnak. Persze az adott nyomon továbbmennek, de csak akkor tudnak előrébb jutni az üggyel, ha várnak türelmesen és figyelik, mikor hibázik az elkövető. Maga a történet emiatt nagyon jól van felépítve, bár a vége felé úgy éreztem, hogy már tudok mindent csak azt kell kivárnom, hogy kiderüljön. Hát akkora pofáraesés volt a részemről, hogy csak na. Tehát nem kell megijedni, hogy a végére már tudunk mindent. Az is egyébként nagyon tetszett, hogy a vége fele, ellentétben a többi krimivel, itt nem kapunk kristálytiszta magyarázatot mindenre. Hogy példát hozzak, Agatha Christie Tíz kicsi néger című könyve végén szépen le van vezetve, hogy a gyilkos hogyan ölt, hogy tervelte ki az egészet. Minden egyes lyuk ezzel be van fedve. Viszont a való életben sem lehet minden világos és ez itt is így van. A nyomozóknak be kell ismerniük, hogy bizony a nagy része világos az ügynek, de vannak befedetlen lyukak. Nem arról van szó, hogy az írónő beleunt és már ő sem tudta mi merre hány lépés, mert egyáltalán nem ez jött le, hanem be kell látni, hogy nem lehet minden tökéletes és nem lehet mindig minden happy end. Ez a fajta tudatlanság sokkal valósághűbbé és jobbá teszi a könyvet. Számomra ez egy elég nagy újítás volt így a krimiken belül és nagyon tetszett.

És most térjünk rá az erotikus vonalra, mert mint mondtam, van benne bőven és nem nagyon cenzúráz. Nem ez a vonal teszi ki a könyv fő részét, de pont annyi van benne, amennyi kell. Már az első fejezet egy leszbikus jelenet, ami öt oldalon keresztül tart. Lehet nem is kell mondanom, hogy azalatt az öt oldal alatt maga a leszbikus szex hihetetlen jól van leírva mind testi, mind érzelmi vonatkoztatásban. Hogyan vonaglik meg a testük egy-egy érzéki pont érintésével vagy hogy hogyan kerekedik felül a szexuális vágy. A későbbi erotikus jelenetek Ben és egy japán lány között zajlódnak, ami azért nem lesz soha unalmas, mert, hogy úgy fogalmazzak, valamit mindig újítanak. A szexuális vágyak különböző kiteljesedését olvashatjuk, úgy hogy esetenként Ben csodálkozik azon, hogy ennyire eluralkodott rajta a vágy. Megjegyzem az is érdekes, hogy az illemtudó japán nőről senki nem gondolná az elején, hogy miket képes művelni az ágyban és azt mekkora szenvedéllyel. Egyaránt van a hangsúly a testi-fizikai vetületen és a szerelmi-érzelmi vetületen. Tehát nem egy leírt pornójelenetről van szó, mert itt ott vannak benne az emberi személyiségek és a két félt összekötő szerelem. Emellett azt is elmondanám, hogy ezek a jelenetek úgy vannak leírva, hogy a valóságnak megfeleljen, ergo Ray nyomozó „jelenete”, aki már idősebb, korántsem annyira dinamikus. Nem mondanám, hogy rosszabbul van megírva, egyszerűen csak annyi, hogy a korához hűen van megírva a jelenet. Ezen felül van a könyvben még abszurditás, amin a szereplők sem teszik egykönnyen túl magukat. Pl.: egy hentai készítő szeretkezés név alatt a lányt megkötözi és úgy végzi az adott műveletet, hogy közben egy kardot is lóbál az egyik kezében.

Beszélnék még egy kicsit a karakterekről. Nagyon jól vannak kidolgozva. Nehéz lenne rossz szót szólnom is rájuk. Ray, a már idősebb tapasztaltabb rendőr, Ben pedig az izgága zsaru, aki nem tudja magát visszafogni. Ennyiben viszont nem merülnek ki a dolgok, a könyv haladtával egyre jobban ismerjük meg őket, több oldalukról is. Ezen felül ott van még Gloria, az FBI ügynök, aki az elején ellenszenves, aztán róla is kialakul egy egyre részletesebb képünk és ez mindegyik szereplőre igaz. Ray lánya bár az elején nem sok szerepet kap, a végén őt is elég jól megismerjük. Az a szép az egészben, hogy a végére tudni fogjuk a szereplők múltját, ami miatt olyanok amilyenek és ezáltal jobban megértjük a reakcióikat, gondolkodásmódjukat.

A könyv a 487 oldalával nagyon jól gazdálkodott mind karakter, mind történet téren. Az események és a történések átélhetőek, legyen az bármilyen, a karakterekkel való azonosulás is megtörténik többségében szóval erre sem lehet panasz. Mi lehet az, amit negatívnak tudok felhozni? Talán az, amit az elején mondtam. Az olvasónak befogadónak kell lennie egy ilyen könyvre. Ha valaki iszonyodik az erotikus művek olvasásától vagy az erőszaktól, az nem fogja élvezni és már az első pár fejezet után le fogja tenni a könyvet. Én nagyon élveztem mind a 487 oldalt és csak ajánlani tudom, persze mindenki saját felelősségre vegye meg, olvassa el, ha érdekli az ilyesfajta könyv.

Egy kis művészet #3 : Az elfelejtett

A vershez csak annyit fűznék hozzá, hogy nem most írtam és megkockáztatom, nagyon az indokára sem emlékszem. Egy elég sötét, magányos és depressziós világ jelenik meg benne, szóval aki valami pozitívat keresne, az ne olvassa el. Körülbelül akkor írtam a verset, amikor el kezdtem kísérletezni azzal, hogy milyen stílusú, hangulatú verseket tudok írni és ez sikeredett. Póbáltam megjeleníteni benne a szenvedő fél világát, mind külső, mind belső értelemben. Kicsit káoszos lett,de talán ez benne a jó. Íme:

Az elfelejtett

Üdvözlégy idegen!
Nem mozdulsz csak hidegen
állsz és körbejár
a tekinteted...

Üdvözlégy idegen!
Kezemet emelem,
de te nem nyújtasz kezet.
Nem felelsz.

Szép az idő!
Napsugárba burkolódzik az ég és a föld.
Te? Te sűrű, sötét világban élsz, mint a köd
úgy telepszik súlyával nehéz szívedre,
amit senki sem hall, hogy dobban s ver.
Én nyújtom kezemet, kérdem, hogy hogy vagy...
De rájöttem. Már késő.
Néma szavak, süket fülek és a világ vak!
Elfelejtették ki a létező
és ki van!

(vagy csak volt)

Gyerekek futkosnak a réten,
szerelmesek vacsoráznak éppen,
mások dolgoznak keményen.
Boldogok... de boldogok...
El vannak foglalva mindennapjaikkal,
nem törődnek se jóval, se rosszal!
És Te? Te miért nem teszed?
Mikor tehetted volna, nem tetted!
Mostanra kilök a világ, nem enged!!
Elfelejtett.
Ha a világban fény van,
Te vagy az árny.
Ha mások házasodnak,
Te várod a sírásókat.

Már nem lehetsz az, aki voltál,
már nem lehetsz az, aki lehettél volna.
Az éjszakába vesztél csöndes magányodba.
Egyetlen társad...
a kín s szenvedés, mely azóta tart,
mióta elfelejtetted neved, célod és hited!
Mióta nem engedsz lelkedbe senkit sem.

És miért is vagy mégis nagyszerű?
Mert bár az élet neked gond és nyűg,
nem engeded át fájdalmadat senkinek.
Magadra vállalod e hálátlan szerepet.
Csak és kizárólag, csak te szenvedj,
mert nem akarod, hogy más is így érezzen.
Te vagy az árny,
ki mutatja a fényt,
Te vagy ki reménytelen
és mégis remél.
S egyetlen, amit csak a szemed mond:
"Számotokra nem létezek,
de mégis vagyok és harcolok."