Csokonai: Konstancinápoly verselemzés

Hát... hogy őszinte legyek, fogalmam sincs hogy hoztam össze ezt a verselemzést, de valószínűleg elég durva anyag kellhetett hozzá. Na mindegy. A műkedvelőknek tetszeni fog, a többieknek meg azt tanácsolom, hogy próbálják meg iróniával olvasni. Egyébként 5-öst kaptam rá... :)

Csokonai 1794-ben fejezte be ezt a verset, amikor még a méltán híres Debreceni Református Kollégium elismert diák-poétája volt (sajnos 1795-ben kicsapták, főleg politikai okokból). Társai örömére meglehetősen egyéni stílusban alkotott, de kivételes költői tehetsége vitathatatlan.

A vers szomszédos sorai rímelnek, azaz páros rímeket használt a költő. A vers 116 sora egybefüggő, nincs versszakokra tagolva, de a mű valójában három fő részre osztható (az első rész jóval korábban, még kb.1785-ben keletkezett). Az iskolai versgyakorlatok hatása megmutatkozik a vers felépítésén, de ugyanakkor azon messze túl is mutat. A korábbi városleírás átvált egy számonkérő, indulatos valláskritikába, de nem öncélúan, hanem a költő a szellemi nyomorúság, a tudatlanság ellen harcol, egyrészt a felvilágosodás eszméinek híveként, másrészt egy boldogabb kor, a jövő hírnökeként.
A Konstancinápoly című vers rövid bevezetője tisztázza a földrajzi és a valláspolitikai (keresztény és iszlám) alapokat, különbségeket. „E másik Róma”- kifejezéssel arra utal, hogy a katolikus egyház kettészakadása után a város a görög katolikus egyház központja is. Majd rögtön mozgalmas tájleírás és életképek sora kezdődik, ehhez a költő a múzsáját hívta útitársul. „De jöszte be, Múzsám, a városba velem” Kívülről, a Boszporusz-szoros „büszke habjai” felől közelít a városhoz, majd az utcák színes forgatagát jeleníti meg: „pompás düledéki”, „tágas utcák” stb. A város főbb jellemzői: a színesség, a fényűző gazdagság, a pompa és a mozgalmasság. Hangsúlyosak az egzotikus részletek, pl. a lefátyolozott dámák, a színes ruházatú lovasok, harsányan imádkozó muzulmánok. Ezután egy belső, intim térbe vezet, a szultán háremébe. A rokokó stílus bájos, miniatűr képei, a metaforákban gazdag sorok alig leplezik a kép finom erotikáját: „Sok száz előkontyú turbékol egy hímnek. ... Bémegyen a dáma-bibliothékába, Hol sok ázsiai pergamen membrána, Író pennájának megnyílni kívánna.” Pár sorral később már ismét a szabadban, a belvárosi forgatagban találjuk magunkat, a „roppant templomok”, és a kor karcsú felhőkarcolói, a mecsetek között.

„Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,
Melyek a fellegek közé rejteztetek!
Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja
Fényével az égi holdak számát toldja.”

A könnyedséget azonban hamar felváltja az elmélkedő, filozofikus jelleg és a hivalkodó külsőségek kritikája. A második rész a “Denevér babona...” felkiáltással kezdődik. A pompát és a vallási szertartásokat a természet gazdagságával állítja szembe, hiányolja a valódi hitet, az alázatot, az igazi szeretetet és hálát. Költőnk a hazai viszonyokra adaptálja a voltaire-i egyházellenességet és racionalizmust valamint beleszövi Rousseau érzelmeket felszabadító törekvését.

A harmóniát és a testvériséget ellentétesnek érzi a vallási dogmákkal. („Óh, e népre, óh mely sűrű felhőt vona | A szentség színével bémázolt babona!”). Csokonai alapvetően a mohamedán vallásgyakorlatot gúnyolja („Külömben nem lehet idvezűlt törökké”), ám a katolikus pénteki böjt sem marad említetlenül. Ez még a hétköznapi református-katolikus civódás része is lehetne (különösen Debrecenben), de később a harangok említése is arra utal, hogy a keresztény vallási elvakultság, sőt mindenféle vallási fanatizmus általános bírálatát olvashatjuk. Megkérdőjelezi az egyházi szervezetrendszer uralmának, kiváltságainak megszokott elveit: „Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság? / Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén?”

Az egyház működését pusztán üzleti fogásnak tekinti, melyben csontsovány („skeleton”) zarándokként és „egy-két liturgia” elmondásával lehet biztosítani a mennybe jutást. Érezhető az a véleménye, hogy az emberi társadalmak megromlása a vallások megjelenésének következménye: „Sok bolond kiadja utolsó fillérét,
Leteszi a mennynek árendáját s bérét”

A költő felidézi az eszményített múltat, a rousseau-i ősállapotot, amikor még „állott a Természet örök építménye”.

A vers a költőre jellemző jövőre utalással fejeződik be, („Siess, késő század! jövel, óh boldog kor!”) említést tesz a költői mű maradandó, örök voltáról, továbbá az értő utókorról – mintegy önmagát biztatva. A művészeket gyakran kínzó hiúság nyomai is fellelhetőek a vers vége felé egy sóhajtásban: „Vajha te csak egyszer említnél engemet”.

A vers záró sorait a természethez intézi („Természet! emeld fel örök törvényedet”): segítséget kér tőle, hogy a természet törvényei ismét teret hódíthassanak, mert ha ez történik, akkor „e kézzel fogható setétség eltűnik / az éjnek madara húholni megszűnik / egy jóltévő világ a mennyből kiderűl, / S a sok kigondolt menny mind homályba merül”.

A költő szerint ez az egyetlen lehetőség arra, hogy a társadalmi különbségek eltűnjenek, s egyúttal eltűnjék a magántulajdon és a hamis vallás. Az értelem, a szeretet, a testvériség eszméinek harmóniájában bízó költő egy boldogabb jövő képét festi elénk. Reménye szerint egykor majd „a szeretet lelke a főldet bételi, s az ember az embert ismét megöleli.”

Úgy legyen.