Nemrégiben volt szerencsém befejezni Jo Nesbon Vér a havon című krimijét. Nem titkolom, én nagyon szeretem a krimiket, legyen az jelen esetünkben skandináv krimi vagy pszicho krimi, de említhetném a klasszikusoskat is Agatha Christie személyében.
Nem tudom ki hogy látja vagy mennyire vette észre, de a mai krimihozatal nagyot változott és valamilyen értelemben egyre egyhangúbb. Itt most leginkább arra gondolok, hogy szinte már kötelező alapnak számít a brutalitás, szexualitás és egyéb dolgok nyílt ábrázolása. Ez szép lassan azt eredményezte, hogy ma egy krimi író meg sem rendül igazán attól a gondolattól, hogy részletesen leírjon egy gyilkosságot vagy egyéb morbid dolgokat. És az olvasók láthatóan ezt élvezik. Az idősebb olvasók már minden bizonnyal fel vannak háborodva, hogy ma már ilyenek megjelennek a könyvesboltokban és végső soron jogosan teszik. Én személy szerint részint egyet értek azzal, hogy bizonyos tabukat döntögetnek le az írók, másrészről viszont nem annyira.
A jó az egészben az, hogy kötetlenebb lehet egy mű attól, hogy ha az író leírhatja azt, amit szeretne, ezáltal nem kell kínos utalásokat tenni a könyvben egy-egy dologra. Az olvasó is jobban tud azonosulni a könyvbeli világgal és jobban át tudja érezni. Az hogy ez kinek jó, kinek nem, egyéni döntés. A baj ott kezdődik ha ez a fajta kötetlenség nem jó kézbe kerül. Egy gyilkosság le lehet írva akár egy sorban, de akár egy oldalon keresztül is, ahogy a helyzet kívánja, de ha a leírása értelmetlenül brutális, akkor azzal csak azt éri el az író, hogy az olvasó lerakja a könyvet, megiszik egy üveg sört, aztán mágján elégeti a könyvet, hogy ő többet ilyet nem vesz mégegyszer a kezébe. Kicsit durva volt a hasonlat, de a lényeg, hogy minden krimi alá kell egy megfelelő stílus, amivel el lehet adni. Legyen leírva a gyilkosság, legyenek leírva a dolgok, de ne legyen gyomorforgató az egész indokolatlanul.
És itt jön az, hogy persze rámennek a durva helyzetekre, de vajon mi van a történettel? Nagyon ügyelni kell arra, hogy egy jelenet jól legyen megírva, de ahhoz mégtöbb odafigyelés kell, hogy az egész sztori jó legyen. Izgalmas párbeszédek, fordulópontok, jó karakterek, karakterfejlődések, váratlan helyzetek stb. Szerencsére ez hellyel-közzel hozza az elvárt szintet és születnek nagyon jó könyvek, de lássuk milyen is a "Vér a havon" című könyv.
Jo Nesboról azt érdemes tudni, hogy egy eléggé összetett fazon. Focistaként kezdte, aztán volt katona, pénzügyi ellenőr, zenész és nem utolsó sorban író. Az hogy valaki ilyen sok téren megfordult két dolgot eredményezhet. Vagy sokrétű tapasztalattal bír, így van honnan ötletet merítenie jó történetet írni, vagy az élete összes területén megbukott vagy megunta és mindig mást keresett helyette. Távol álljon tőlem, hogy én bárminemű következtetést vonjak le, de ezt azért nem árt szemünk előtt tartani a könyvvel kapcsolatban.
A történet egy Olav nevezetű férfiről szól, akinek diszlexiája van, de ennek ellenére szeret(ne) olvasni. Mivel lényegében mindenben tehetségtelen így bérgyilkosnak áll. (Kedves gondolat. Ha valaki nem ért semmihez, legyen bérgyilkos! Más választása biztos nem volt...) Egy lányba szerelmes, Mariába, aki pedig siketnéma és sánta. Aztán persze jönnek a "fordulatok" és találkozik egy másik nővel, akibe azonnal beleszeret, a baj csak az, hogy a nő az ő főnökének a felesége és a főnöke azt a megbízást adja Olavnak, hogy ölje meg a feleségét.
Ez igazából már a könyv hátoldalára le van írva és nem túlzok ha azt mondom, hogy a könyv 80%-át le is fedi ez a pár sor. Nem szeretnék nagyon belemenni a könyvbe, ad egy mert a maradék tartalmat nem akarom lelőni, ad kettő, olyan cérnavékony a története, hogy nehéz lenne miről beszélni.
Itt jön az, amit az elején mondtam. Egy könyvnek oda kell figyelni a brutalitás nagyságára és a történet minőségére. A baj az, hogy itt egyik sincs meg. A könyv végén van egy durvább jelenet, de még az is csak akkor durvább, ha nagyon azt akarom, mert az is bénán van megírva. Az meg hogy egy bérgyilkos munkájában van vér, hát... nem fogtam tőle padlót. A történet egyszerű, lineáris, minimális csavarokkal, de ezek is olyanok, hogy vagy igazából tök mindegy vagy már előre lehetett sejteni. Egy szó, mint száz, engem nem tudott úgy meglepni a könyv, hogy azt mondtam volna "Ez igen, erre nem számítottam". De hogy teljesen korrekt legyek, a könyv végén van pár érdekes momentum, a baj az, hogy rosszul van megírva. Lehet a fordítás a baj vagy én nem tudom, de attól a rossz még rossz. A gond az, hogy egy ilyen egyszerű történethez nem illik a zavaros folytatás, pontosabban befejezés. Ha az egész könyv úgy lett volna megírva, ahogy a vége, akkor még jó krimi is lett volna belőle, de így olyan, mint aki a végére ébredt fel és jutott eszébe, hogy bele kéne rakni valami izgalmasat, kár hogy addigra értelmetlen és indokolatlan lett az egész. Persze lehet, hogy én nézem rossz szemmel és a vége csak egy csavaros fordulat arra, hogy mi is történt eddig, de valahogy nekem nem ez jött le.
A karakterek rém egyszerűek. Van jó és rossz, van, aki jónak tűnik, de tudjuk, hogy rossz és kész. Érdekes, hogy ennek ellenére van benne egyfajta fejlődés, de mivel a vége majdnemhogy érthetetlen, már ebben sem vagyok biztos. A szereplőkre ezen túlmenően nem tudok mit mondani, mert habár a főszereplőt jobban megismerjük, így kapunk egyfajta előéletet, ami magyarázat lehet dolgokra, valahogy nem az igazi. Olav élete nem annyira megrendítő, hogy a szimpla sajnálaton túl érezzek valamit, nem annyira izgalmas, hogy többet akarjak megtudni róla és őszintén szólva inkább azt éreztem, hogy pusztán azért van leírva a múltja, mert valamivel többet kellett írni az amúgy is rövid könyvhöz.
A személyes indíttatásokat meg lehet érteni, de átérezni már kevésbé. Ott van az ok-okozat meg minden, de nincs lelke az egésznek. Egy klisé helyzet klisé karakterekkel klisé végkimenetellel. Jo Nesbo belerakta Olav karakterébe ezt a visszahúzódó, diszleksziás személyiséget, de érdemben nem kezd vele semmit. Sanyarú sors pipa, nehéz gyerekkor pipa, visszahúzódó természet pipa, de mindez meglehetett volna anélkül is, hogy beteg lenne a főszereplő. Nem akarok diszlexiásokat bántani, szó sincs róla, de nincs kiaknázva kellően ez az egész. Ezzel kapcsolatosan vannak jelenetek, nem azt mondom, de olyan, mint akinek ezen felül nem volt semmi kreativitása, rakjunk bele egy beteg embert, mert az izgalmas. Hát nem az.
A könyv végeztével komolyan azt vettem észre, hogy még ha helyenként le is kötött, nem volt maradandó pillanata. Ezt az élménybeszámolót is közvetlenül a könyv befejezése után írom, mert pár nap múlva könnyen lehet, hogy nem fogok rá emlékezni.
Összefoglalva a történet primitív, össz-vissz pár csavar van benne, ami jó indulattal nevezhető érdekesnek, a karakterek sablon karakterek, csak a főszereplő diszlexiás, a végkimenetel előre kiszámítható, de egyúttal nem illik a könyv addigi menetéhez. Számomra ez kétség kívül a legrosszabb krimi, amit valaha olvastam, de a kezdők nyugodtan tegyenek vele egy próbát. Aki viszont jobban szereti a műfajt, az inkább ruházzon be egy másik könyvre, mert ezért is majdnem 3000ft-ot elkérnek, ami kissé pofátlan azért a majdnem 200 oldalért. Ebből a pénzből vegyetek inkább más könyvet, vagy vegyetek kaját, piát vagy amit szeretnétek.
