Német kalandjaim

  Német kalandjaim valahol a gimis éveim közepén kezdődtek és mély nyomot hagytak maguk után. Az egész azzal indult, hogy lehetett cserediák programra jelentkezni... Ki az, aki az ilyet kihagyná, nem igaz?  Pedig jobb lett volna...

  Alapvetően maga a cserediákprogram egy nagyon jó dolog. Mind a két félnek lehetőséget ad arra, hogy betekintést nyerjen a másik ország nyelvébe, kultúrájába, szokásaiba és mivel ilyenre nem mindig van lehetőség érdemes kihasználni az ilyet. Nem fogom napról napra leírni mi is volt, de nézzük a főbb pontokat.

  Azt jelzem, hogy a német diákok választottak minket, tehát nem mi döntöttünk. Engem egy Maximilian nevű gyerek választott. Első körben ő jött hozzánk, megismerni az én szép kis hazámat. Az akkori nyelvtudásom nem volt éppen tökéletes, szóval a kommunikáció elég nehézkesen ment volna (a "volna"-ra még visszatérek), de hát pont azért jelentkeztem erre, hogy ezen javítsak.

  Hazahoztuk, külön szobát nem, de külön ágyat kapott, én meg aludtam egy felfújható ágyon mellette. A gyerek nagyon szimpatikus volt, ugyanis egy árva szót, annyit se mondott. De gondoltam, hát biztos szégyenlős vagy a fene tudja. Láthatóan nem érdekelte semmi, hogy hol van, mi merre van a lakásban, de mindegy. Na hát beszélgetni kéne ugyebár és ha ő nem nyit, akkor én kérdezek. Egyszerűség kedvéért magyarul írom le a párbeszédünket, amitől konkrétan agyvérzést kaptam.

-Maximilian, van tetsvéred?

-Nem tudom.- (....Mi van? Mi a rák? Ez valami német szokás náluk, hogy nem árulják el a szülők?! Ez egy egyszerű kérdés volt szóval el se ronthattam! De oké, hát lehet a gyerek félreértett vagy mit tudom én...)

-És... anyukád mit dolgozik?

-Nem tudom. -(ezen már fenn sem akadunk, ha azt nem tudja van-e testvére, akkor ilyen információkkal miért is rendelkezne. Az is lehet rossz gyereket hoztunk haza. Én meg hülyét kapok lassan, hogy mindenre ezt válaszolja.)

-Apukád mit dolgozik? -ennél a kérdésnél már azért a fejemben lévő artériák igen erősen lüktetni kezdtek, lévén sejtettem a választ.

-Nem tudom.- (Így legyen ötösöm a lottón...)

Ezek után én felálltam és kimentem a szobából és kifejtettem a szüleimnek, hogy ez egy antiszociális idióta, a beszélgetésnek ezzel vége.

  Szóval, igen, ahogy sejtitek, semmit nem tudtam meg róla vagy a családjáról, amíg nálunk volt. A nap nagy részét általában a német barátaival töltötte a nekik szervezett programok keretében és utána velem jött haza. Az egyik ilyen program után zajlott le az első "érdemi" párbeszédünk, ami a következőképpen nézett ki.

-Milyen volt a kirándulás a Budai várnál?

-Unalmas. Ez a város koszos. Fáradt vagyok. (Értem én, értem. Eddigre már doboz számra ettem a xanaxot úgyhogy fel se húztam magam ezen. Elvégre csak egy hatalmas kiránduláson volt túl egy új városban, miért is jegyezne meg ezeken kívül bármit is...)

  Másik alkalommal, gondoltuk megkínáljuk az egyik magyar specialitással, a Túró Rudival. Külön megnéztem, hogy van a túró és röviden elmondtam neki, hogy mi is ez. Elvette. Megette. Aztán közölte velünk, hogy egyébként utálja a túrót. (Akkor mi a nyikorgó kocsikerékért nem mondod?! De jó, te bajod... no comment)

  Következő emlékezetes pont, amikor hétvégén elvittük a Visegrádi várhoz meg a bob pályához. Egészen addig a szüleim nem igazán akarták elhinni, hogy Maximilián ennyire... hát ilyen. Nem akarok csúnyán beszélni. A kirándulás kb úgy nézett ki, hogy sétáltunk néztünk a tájat ő meg jött, mint egy zombi. Bejártuk az egész helyet, de aztán volt egy pont, ahol már megkérdeztük tőle, hogy jól mulat-e (életben van-e egyáltalán?), mire kb csak annyit felet, hogy fáradt. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a nagy sétálásban, ő mindig mindenre ezt mondta és ennyiben ki is merült a napi beszélgetés. És még hozzá tette, hogy ez unalmas. Mondtuk neki van bob pálya. Az is unalmas. Oké, eltörött cérna, elszakadt a pohár, ennyi, kész, vége. Ezen a ponton már az se hatott volna meg ha véletlenül leesik a vár faláról. Egy cipő által. Egy rúgás következtében.

   Csapó kettő, jöjjön a kaland másik fele, amikor én mentem ki hozzájuk.

  Repülővel mentünk és a repülőtéren vártak ránk a cserediákjaink egy csoportban, volt hogy a szülőkkel együtt. Kivéve az enyém. Az én kis cserediákom elszeparálva állt a többiketől egymagában. No problem, odamentem és teljesen meglepődtem. Ez a gyerek fejlődött! Angolul elmondta, hogy menjünk erre meg erre és az apja ott fog várni ránk. Az eddigi nulla angolhoz és kommunikációhoz képest ez maga volt a megváltás számomra, hogy mégse lesz ez olyan rossz, elvégre ha valami németül nem megy, majd angolul menni fog.

  Kitaláltátok mi következik? Aki igen, az kap egy virtuális pacsit. Az örömöm eddig tartott. Mint kiderült valószínűleg az utóbbi időben azt az összesen három mondatot tanulta meg, amit akkor ott elmondott, mert többet nem hallottam tőle. Elindultunk ki a repülőtérről, hogy majd kocsival menjünk tovább. Ki is mentünk, aztán felszálltunk a metróra. Ez valahogy kimaradt, de később kiderült, hogy az apuka valóban várt rám, csak pár metrómegállóval arrébb. Ja és talán mondanom se kell, hogy minden cuccomat én cipeltem, még udvariasságból se segített volna. Végül megismertem a drága apukát, aki egyébként jó fejnek tűnt. és elindultunk haza. Gondoltam oké, nincsen semmi gáz, nem lesz semmi baj. Szülők biztos kedvesek lesznek és az egyenértékűség nevében én is megkapom azt a kényelmet, amit mi adtunk.

  Az említett otthon egy panel lakás harmadik emeletén volt a... nagy semmi közepén kb. Belépve megállapítottam, hogy nagyon vártak rám, mert minden, úgy értem tényleg MINDEN koszos volt és poros. Férfi vagyok, férfi szemmel és ha én kiszúrom, akkor az már jelent valamit. Tiszteletemre semmi nem volt kitakarítva. (de legalább egy hónapja) Egy helység vagy egy polc sem. Külön meg volt hintve a nappali szőnyege lego darabkákkal (kiderült van egy öccse), hogy kényelmes legyen a közlekedés. Gondoltam, hogy ha elég gyors vagyok, sarkon fordulok, elszaladok és valakitől segítséget tudok kérni, elérek egy repülőt visszafele, de már sajnos túl késő volt.

  Reggelit nagy nehezen mindig kaptam, bár erősen reménykedtek benne, hogy nem akarok, de én akartam (Viccelsz? Vendég vagyok. Tessék csak szépen a kedvemre tenni he-he). Az is igaz, hogy így minden reggel erős hányingerrel küzdöttem. Nem tudom mit szoktak a németek reggelizni, de az, amit én ott kaptam, nem embernek való... Hozzáteszem az ott tartózkodásom idejének a felét abból a csokikból éltem túl, amit egyébként nekik vittem, néztem Bear Grylls műsorokat, tudom hogy a túléléshez mennyi energia kell. Jó tanács, akárhova mész, legyen nálad étcsoki. Beosztva életeket menthet. Az alvóhelyem, igen szándékosan használom ezt a szót, gyakorlatilag két paplanból állt Maximilián ágya mellett a földön és hogy jó legyen, egy tetőablak alatt, ami előszeretettel engedte be hideg levegőt és a holdfényt, lévén nem volt rajta semmilyen redőny vagy ilyesmi. (Hozzáteszem engem a redőny egy csíkjában megjelenő reggeli napsütés is zavar) Fűtés nem volt. Kicsit sem. Ebből kifolyólag állandóan fáztam. Persze ők németek, ők meg sem érezték gondolom, de én már a tűz rakás gondolatával játszottam a lakásban. De később rájöttem! Rájöttem az igazságra kérem! Maximilián családja nem fűtőtt és előszeretettel nem használták a fürdőszobát arra, amire egyébként normális emberek használják. Csak nagyon ritkán fürödtek. Ebből a kettőből világosan látszik miért. Nem fürödtek, mert olyan hideg volt, hogy nem izzadtak, akkor meg már minek, hát nem? És ha büdösek? Hát kit érdekel, hiszen annyira hideg volt, hogy a levegőben lévő minden molekuláris rezgés, mozgás leállt. A szag nem tudott eljutni a másik orrába! Teljesen logikus!

  Minden nap iskolába kellett mennem és onnan mentünk tovább különböző programokkal a cserediákjaink nélkül. Én az iskolától, pontosabban a várostól jó messze voltam, így mindig korán kellett kelni, hogy odaérjünk. Végül az is kiderült, hogy Max az osztályából egyedül jelentkezett a programra és nagyon értelmes osztálytársai voltak. Mint a majmok....

  Nézzük az események tömkelegét, ami ott történt.

  Kezdjük azzal, hogy az első nap visszafele Max váratlanul megszólalt, mondott valamit németül, majd leugrott a buszról. Pont. Én meg hát ott maradtam... reagálni nem volt időm. Néztem...néztem... hát most mi legyen? Ha megkérdezem a buszvezetőt, hogy hol lakok, nem biztos hogy tud segíteni. Tehát a helyzet a következő. Szálljak le valahol, menjek el valamerre, találjam meg a lakást valahogy és próbáljak meg bejutni. Kulcs nélkül! Aha... szerencsére egy lány ezt látta és segített, elkísért a lakásig, ahol döbbenten néztek rám a szülők (szerencsére otthon voltak), hogy hol a gyerek én meg próbáljam elmagyarázni azt, amit nem is értettem.

  Következő!

  Egyik alkalommal még a nagyszülőkkel is találkoztam. Nem tudom melyik ágról, ne kérdezzétek. Elvittek Maximiliant, az öccsét és engem egy étterembe és beszélgettek. Ebéd után meg jött a pénzosztás. Na hát én nem vagyok rokon, nem is vártam semmit, de azért kicsit kényelmetlen volt, hogy ennyi euró itt ennyi euró ott, én meg nem tudtam mit tegyek. Néztek rám, mint egy kéregetőre. Ha rájuk nézek, féltem azt hiszik várok valamit, ha nem nézek rájuk, lehet azt hiszik kéretem magam. Végül adtak nekem is 5 egész eurót. Tudni kell a kicsit is becsülni, örültem is neki, megköszöntem meg minden. Másnap mondom a barátaimnak, hogy na de gazdag lettem, mire... hát mire kiderült hogy a többség zsebpénzt kap már egy ideje minden nap. Itt volt az ideje kicsit körbekérdezni, hogy ezek után másnál mi a helyzet. Lényegében legalább annak örültem, hogy a többségnek jó. Ugyanis ők külön szobát és ágyat kaptak, ritka esetben még fűtés is volt és még beszélgetni is tudtak a családdal.

  Ha már beszélgetés. Egyszer az apukával néztem egy autós műsort a tévében. Ötletem sem volt miről beszélnek, láttam én, hogy a kocsi paramétereit beszélik meg meg ilyenek, de hát ahhoz se értek jobban, mint az űrhajójavításhoz. Az apa meg közben beszélt. Talán hozzám. Nem igazán tudtam eldönteni és nem is nagyon értettem, szóval ismételtem azt a szót, amit tudtam is hogy mit jelent és bármikor lehet használni: "Ja". Egyébként ez a szó nagyon hasznos, mert hangsúlytól függően nagyon sok mindent jelenthet. Aztán ez feltűnt neki sajnos, mire egy kicsit ingerült kérdést kapatam: Was ist ja, was ist ja?? (mi igen, mi igen?)

  Ottlétem csúcspontja viszont nem volt más, mint a Mikulás! Azon a szép reggelen is úgy ébredtem, ahogy a többin. Fáradt voltam, elegem volt és reméltem, hogy ez az egész csak egy rémálom. Szóval felkeltünk, kimentünk a szobából és rácsodálkoztunk, hogy van valami a csizmánkban. Először Max nézte meg, hogy ő mit kapott és én is figyeltem, hogy felkészüljek a váratlanra. Kapott sok csokit és egy DVD-t valamelyik animációs mesével. Na gondoltam, eljött az én időm, ezek tényleg normálisak, csoki plusz DVD, ez a legjobb ajándék, amit el tudtam képzelni, mert a csokit mindenki szereti, a DVD meg segít a nyelvtanulásban, szóval a legjobb választás. És nem... nem, nem, nem. Tudjátok mit kaptam? A csomagom valóban tartalmazott pár szem csokit, de a fennmaradó részt kitöltötte a mogyoró meg a gyümölcs. Innen üzenem a Télapónak, hogy nem kell a gyümölcs, azt hagyja máskorra, ez az ünnep a csokiról szól!! Mikor csalódottságomról azt hittem elérte a tetőpontot, éreztem, hogy kezem valami olyasmit talált a zsákban, ami se nem csoki, se nem gyümölcs. DVD! Ez az! Vajon melyik filmet nézték ki nekem? Egyiket sem. Nem DVD volt. Meg se kérdezem, hogy ki tudnátok-e találni, mert józan ember ilyet nem vesz. Egy öv. Igen, egy övet vettek... mai napig nem tudom mi volt az indíttatás vagy hogy ez mióta ünnepi ajándék, de... oké. Megjegyzem az öv NEM volt jó rám, konkrétan nem tudtam befűzni a nadrágomba, mert olyan széles volt, mint egy anakonda vacsora után.

  DE! Voltak nagyon jó pontjai is az ott létemnek, részben a családnak részben a programoknak köszönhetően. Eljutottam egy autó múzeumba és egy repülő múzeumba. Mindkettő elképesztő volt, le a kalappal. Rengeteg autót és repülőt láttam, nagyon élveztem az egészet. Pár szó elejéig még megemlíteném az iskolát, ami nagyon korszerű volt és persze lehet csak látszat képpen, de a tanárok nagyon kedvesek voltak. esetenként mi is tényleges aktív résztvevőivé váltunk egy-egy órának.

  Végül, hogy zárjam soraimat, tényleg annyit akarok mondani, hogy az én negatív tapasztalataim egyedi esetek voltak, amit ma már próbálok komikusan felfogni. Aki teheti menjen el cserediák programra, mert megéri, de egy jó tanács, ne csak az legyen a szókincsetekben, hogy "Ja". :)